Levéltári Szemle, 50. (2000)

Levéltári Szemle, 50. (2000) 2. szám - MÉRLEG - Rozs András: Nagy Pál: A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában. Kaposvár, 1998 / 45–50. o.

férikus helyzetbe, s a cigányok munkájára egyre kevésbé volt szükség. Ez a folyamat kéthárom évszázaddal korábban Nyugat-Európában is lejátszódott, a csavargók ellen Angliában törvényt hoztak, és törvényekkel űzték el a cigányokat is a nyugat-európai országokból. A fejletlenebb polgárosodással bíró Magyarországon ez a folyamat később és tökéletlenebbül zajlott le. A 16. század végén a tizenöt éves háború, majd az erdélyi fejedelmek harcainak hatására a periférikus csoportok, a cigány közősségek nem tudtak bekapcsolódni a termelő munkába, nem volt rájuk szükség sem a kincstári birtokokon, sem a török hadsereg irreguláris alakulataiban, fejti ki Nagy Pál. A cigány népesség száma megnőtt, megjelentek a Nyugat-Európából menekülő úgynevezett német cigányok is, a Duna-Tisza közére pedig délről úgynevezett török cigányok érkeztek. A 18-19. században Havasalföldről, Moldvából, Erdélyből folyamatosan áramoltak be Magyarország központi területeire a később oláh cigányoknak nevezett csoportok. A vándorló életet élő cigány közösségek relatíve túlnépesedtek, ezért a 18. század elejétől létrejött az úgynevezett cigányügy: a cigány és nem cigány csoportok között konfliktusok, összeütközések keletkeztek, szükségessé vált, hogy az állam „beavatkozzon", irányítani próbálja a társadalmi folyamatokat, így a 18. századtól az állami intézmények, illetve a törvényhatóságok gondjává vált az, hogy „miként illesszék be a társadalomba a periférikus rétegeket, vagy hogyan szabaduljanak meg tőlük." A cigány etnikumú csoportok új megélhetési stratégiákat kerestek, s találtak is, aminek megnevezésére és tartalmi leírására új fogalmat használ — Tóth Péter nyomán — Nagy Pál e könyvében, ez a mendikáció, vagy faluzás: a vándorló cigány csoportok egyegy magyar — vagy más nemzetiségi — falut, városrészt mintegy megszálltak, a férfiak felajánlották szolgáltatásaikat (kovácsolás), a nők pedig kisebb-nagyobb csoportokban járták a jobbágyi és nemesi házakat, s felajánlották az ö fiktív szolgáltatásaikat: jóslás, jövendőmondás, varázslás. Az akció közben a csoport más tagjai a megcélzott családot megfosztották javaiktól. A faluzást a cigány csoportok megszervezték, igen eredményesen történt a gádzsók meglopása, kirablása — noha a cigányok saját megítélése szerint ők nem követtek el bűnt, hanem létük természetes fenntartását gyakorolták, nem loptak, hanem szereztek. A többségi társadalom azonban a cigányok mendikációját megkárosításként — lopásként, rablásként — fogta fel, s előbb-utóbb védekezett ellene, az állam, illetve a törvényhatóságok révén. Az, hogy a mendikáció fogalma a cigánytörténet hagyományos művelőinek heves tiltakozását fogja kiváltani, előre látszik. A recenzens úgy látja, hogy a fogalom bevezetése se nem ideológiai, se nem politikai kérdés, hanem a történész(ek) kutató munkájának eredménye, mégpedig jelentős eredménye, amely a forrásokból feltáruló jelenségek elvonása révén jött létre. Nagy Pál részletesen elemzi a többségi társadalom megkárosításának másik módját is, a lókereskedést, lókupeckedést, amely különösen a 18-19. századtól vált a cigány társadalom jellegzetes foglalkozásává és jövedelemszerzési módszerévé. A Cigány identitás c. fejezetben a Szerző a cigány életmód és mentalitás kérdéseit taglalja, s a cigányokkal kapcsolatos előítéletek gyökereit kutatja. Szól a jellegzetes foglalkozásokról, a kovácsolásról, a rézüst-készítésről (kolompár cigányok), a zenélésről, kereskedelemről, hiedelmekről, a „hírhedt mesterségekről" (hóhérkodás, prostitúció), a forrásokból egy-egy megdöbbentő esetet idézve (Lippai Balázs, Bocskai hajdúkapitányának tündöklése és bukása). Az Utak és akadályok c. részben a már említett okok miatt a cigányügy kezelésére kényszerülő abszolút állam rendeleti politikáját elemzi a Szerző, 49