Levéltári Szemle, 49. (1999)

Levéltári Szemle, 49. (1999) 2. szám - MÉRLEG - Rozs András: Márfi Attila: Thália papjai Pécsett. Pécs színjátszása a 18. században és a reformkorban. Szerk.: Szirtes Gábor. Pécs, 1998 / 61–65. o.

gyei székhely, tehát a vármegyei nemesség központja, ami azt is jelenti, hogy a vármegyei nemesség e városokban vett, vagy létesített épületekből irányítja a megyét, s a vármegyei tisztviselői kar itt is lakik, ráadásul a nagy uradalmak vezető társadalma - részben maga a nagybirtokos, részben az uradalmi tisztségviselők is a városban laknak, s a megyei középbirtokos nemesség is igyekszik házakat vásárolni a városban. Mindebből következik, hogy a magyar nemesi társadalom prominens képviseli sajátos társadalmi réteget képeznek a polgárok közé beékelődve a civitas-okban. Természetesen a három város összehasonlító vizsgálata csak a jövőbeli kutatás igénye lehet. Jelen munka szerzője, Márfi Attila, itt most e városok egyikének, Pécsnek vizsgálatát tűzte ki célul, de utalásai, megállapításai például a színésztruppok vándorlásairól, a lehetséges játszóhelyekről nyilvánvalóvá teszik, hogy a Szerző is tudatában van a magyarországi városfejlődés e fent említett sajátosságainak, de a jellemzőket itt egyetlen város, Pécs történeti vonásain keresztül láttatja, s von le belőlük bizonyos következtetéseket. Itt mindenekelőtt le kell szögeznünk azt, hogy e munka sem nem irodalomtörténet, sem nem társadalom- és politikatörténet, hanem egyfajta globális felépítmény-, azaz kultúrtörténet, társadalom-, politika-, város-, irodalom- és drámatörténeti kitekintéssel, felhangokkal. A Szerző elsősorban a színháztörténetben eddig nem, vagy kevéssé kutatott helytörténeti, a Baranya Megyei Levéltárban található várostörténeti forrásokat kutatta, illetve a vonatkozó szakirodalmat dolgozta fel. Célját, a magyarországi polgári színjátszás kezdeteinek bemutatását egy magyarországi város polgársága kulturális igényei fejlődésének láttatásán keresztül, maradéktalanul eléri. A Szerző jól tudja, hogy a polgárosodás nem egyenlő a tulajdonossá válás folyamatával, a gazdasági megerősödéssel, de még az önkormányzati intézményrendszer kialakításával sem. Annál inkább azonos a polgárosodás az öntudatos polgár önálló életvitelének létrehozásával, a "saját polgári értékrend" és "értékteremtés" (Márfi Attila) fáradságos folyamatának vállalásával, mely konfliktusok, harcok felvállalását is jelenti a polgárellenes erők, érdekek szószólóival (püspök, egyházi cenzúra, vármegyei nemesség). De a Szerző azt is tudja és láttatja, hogy nem csak egyfajta érték és értékteremtés van, hanem több is, így például a kifejezetten polgári - és német értékek mellett léteznek úgynevezett nemzeti - magyar, horvát, német értékek is, melyek kifejezésére szintén lehet hely a nap alatt. Márfi Attila óvakodik attól, hogy a német polgári és a magyar nemzeti kultúrát hordozó erek közötti konfliktusokat nemzeti konfliktusoknak tekintse, nevezze. Inkább "mesterségesen szított", "gerjesztett" konfliktusoknak nevezi a botrányokban, "skandalum"-okban kitörő politikai erőfitogtatásokat. Egyformán hitelesnek és érvényesnek tartja a (német polgári) város küzdelmét a katolikus egyházi hatalmi-kulturális hegemónia ellen, valamint a "nemzeti" (magyar nemesi, honoráciori, kevéssé polgári) törekvések politikai és kulturális erévé szerveződését. A Szerző az azonosságot, az egymásrautaltságot emeli ki a két mozgalom fő jellemzőiként, a napi torzsalkodások, botrányok a politikai mesterkedések következményei ebben az összefüggésben. - A Szerző igen jó érzékkel kezeli a forrásokat, nem hiába rutinos levéltáros. Megmutatja az olvasónak a korabeli politikai és kulturális viszonyok kaotikus, néhol anarchikus voltát. Helyesen hívja fel a naiv olvasó figyelmét arra, hogy a reformkori szereplők nem tudatosan járták a nemzetté válás felé vezeti utat, hanem mindenekelőtt a megélhetés kényszere irányította legtöbbjük lépéseit. Mindezzel a szerzői látásmóddal a recenzens egyet is tud érteni. Mégis teszi ezt azzal a megjegyzéssel, hogy a két - önmagában pozitív - mozgalom időnkénti egymás ellen feszülése - mint amilyen a Joseph Kürt, vagy később a Rémay Károly színigazgatók elleni 62