Levéltári Szemle, 47. (1997)
Levéltári Szemle, 47. (1997) 1. szám - DOKUMENTUM - Varga László: Andropov jelenti: a Szovjetunió budapesti nagykövetének tárgyalásai vezető magyar politikusokkal 1956. április 18. és szeptember 3. között / 9–31. o.
gével megkezdte a rugalmas elszakadást, korára, betegségére hivatkozva még a gyanúját is elhárította annak, mintha Rákosi funkcióját áhítaná, hogy így végül igazán ölébe hullhasson a legfőbb hatalom. Az „ifjú titánok" közül Hegedűs András vált ki, ő tűnt Rákosi pozíciójának megrendülése pillanatában Moszkva megfelelő emberének. S való igaz, a közvélemény Rákosi vérszomjáról suttogott, valójában Hegedűs volt az, aki a szovjet vezetők által igényelt kemény fellépést sürgette. A széles körben elterjedt álhíreknek egyetlen alapja volt, Szuszlov júniusi budapesti látogatása során az SZKP Elnöksége nevében megerősítette Rákosit tisztében. Ráadásul nem sokkal ezt követően a lengyelországi események és ezzel szinte egy időben a pártértelmiség - a hatalom szempontjából már-már elviselhetetlen „elszemtelendése" valóban szigorú hangú - de egyhangúan megszavazott határozatra késztették a Központi Vezetőséget. A párt csúcsszerve végre eleget tett Moszkva - Belgrád által is támogatott - elvárásainak, keménységet mutatott. Igaza volt azonban Rákosinak, aki Andropovval időben érzékeltette, már nincs elég hatalmuk ennek érvényesítésére. A szovjet pártvezetés számára azonban mindez nem Rákosi reálpolitikusi érzéket bizonyította, hanem éppen felpuhulásáról tanúskodott. Ez volt az, s nem Tito intervenciója, ami a magyar pártvezér helyzetét elbizonytalanította. Ráadásul tovább gördült a Rajk-rehabilitáció lavinája. A börtönből megszólalt, Kovács Istvánnak írt levél formájában, Péter Gábor is, aki korábbi vallomásaival szemben leírta, hogy az utasításokat egyenesen Rákositól kapta. A hatalmi játszma jegyében ezt megelőzően „előkerült váratlanul" egy magnófelvétel is, amely azt bizonyította, hogy Farkas mellett éppen Kádár volt fültanúja Rajk megkínzatásának, s a presszionálásban semmivel sem maradt el a főbűnösnek kikiáltott mögött. 3 Az akkori nagyon is szűk, torzán informált közvélemény minderről keveset tudott, annál több hír terjedt el a Rákosi által összeállított 400-as letartóztatási listáról amelyben Nagy Imrét az élen egyenesen Kádár követte volna. E listáról szinte minden visszaemlékező, s nyomukban a történetírók tudni véltek. Szász Béla még csak a tényt említi, Kopácsi Sándor már a veszélyeztettek menedékét készítette elő, 4 a legszínesebb változatot azonban Aczél Tamás és Méray Tibor adta 5 -Pongrácz Kálmán Budapest tanácselnöke alapján -, amely szerint Mikojan már egyenesen a négyszázas lista miatt érkezett volna Budapestre, hogy Rákosit menessze. Mikojan valóban járt ekkor a magyar fővárosban, nem az ülésre toppant be, nem is előző este (július 17-én) érkezett (mint ahogy Hegedűs András nyomán bevonult a történeírásba), hanem már 13-a óta Budapesten tárgyalt. Egy nappal korábban szerepelt a Politikai Bizottság ülésének napirendjén Rákosi Mátyás tervezett, a Központi Vezetőség ülésére készített előterjesztése, amit a megváltozott hatalmi viszonyoknak megfelelően a PB nem fogadott el, de az fel sem merült, hogy nem Rákosi lesz az, aki első titkárként a KV színe elé lép. Azt még kevésbé gondolta volna bárki, hogy Mikojan kitöltetlen csekkel érkezett, pusztán Rákosi menesztése volt a Moszkvában eldöntött tény, az utód személyéről a magyar elvtársak szabadon rendelkezhettek. Persze az érintettek pontosan tudták, Moszkva „magyar származású" utódot, vagyis nem zsidót preferálna, de erre leginkább a hatalmától már éppen megfosztott Rákosi volt még a legfogékonyabb. A többiek - részben saját érdekeltség alapján - erre kevésbé hajlottak. Rákosi tehát Kádárt javasolta, de már ehhez sem volt elég befolyása, Gerő Hegedűst, Hegedűs Gerőt. S,e furcsa patthelyzet döntötte el a kérdést az utóbbi javára. Moszkva engedékenységét mutatja, hogy áldását adta ismét egy „nem magyar származású"politikus trónra emelésének. Bár már lassan július végén járunk az eseményeket követve, a dokumentumok, a jelentések még mindig nem az egyre inkább érlelődő robbanásról szól11