Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 1. szám - NÉZŐPONT - Körmendy Lajos: Gondolatok a magyar levéltárosi mentalitás és identitás vonatkozásairól, 1945–1995 / 33–43. o.

koncentrál (ez gyakran együtt jár a proveniencia-elv meg nem értésével vagy negligálásával). A történész-levéltáros természetszerűleg arra törekszik, hogy az iratok információit elsősorban önmaga hasznosítsa történeti tárgyú publikációkban. Munkájában a levéltárosi szakmunka törvényszerűen háttérbe szorul, illetve a feltétlenül elvégzendő levéltári rutinmunka lép a helyére. A mentalitást azonban nem szűkíthetjük le levéltárosi vagy történészi értékrendre, ez annál összetettebb valami, jelentős erkölcsi tartalma van, erősen függ a képzéstől és a felhalmozott ismeretektől. Az 50-es években aktív levéltárosok a háború előtt születtek, nevelkedtek és — többségükben — jártak egyetemre. Megvolt bennük — hogy egy banális, de találó kifejezést használjunk — a kötelességtudat, általában magas szintű volt a kultúrájuk, a kooperációs hajlamuk, és nem utolsósorban kitűnő volt a képzettségük. Ez a tudás és mentalitás tette képessé pl. az országos levéltári levéltárosokat, hogy pár év alatt jó segédletek tucatjait publikálják, számba véve és leírva a gondjaikra bízott sok kilométenyi iratanyagot. A politikai hatalom autoritaire jellege, szinte véletlenszerűen, pozitív szerepet játszott. Hatalmi szó kellett ahhoz, hogy a történeti kutatáshoz szokott levéltárosok ezután rendezzenek, leltárt vagy módszertani füzetet írjanak. Bár nem hangzik nagyon tudományosan, de a kivételesnek és a véletlennek is nagy szerepe volt a pozitív helyzet kialakulásában. Kivételes helyzet volt, hogy akkor, amikor a gazdaság vagy a kultúra szinte minden grádicsára megbízható, többnyire hozzá nem értő és tanulatlan kádereket ültetett a Rákosi-rezsim, ez a levéltáraknál nem voltjellemző, sőt, a legmagasabb tisztségeket viselő vezető levéltárosok nem is voltak szükségszerűen párttagok. Valószínűleg ez azért lehetett így, mert a politikai elit lenézte a levéltárakat (régi, poros iratok), és nem tulajdonított jelentőséget az ilyen „elhajlásnak". Politikai gyűlések és lózungok persze voltak szép számmal, de mögöttük tartalmas szakmai munka folyt. Véletlennek tekinthetjük ugyanakkor, hogy ezek a vezetők olyan személyiségek voltak, akik mind tudásuk, mind kitartásuk — és mondhatjuk: mentalitásuk — révén pozitív irányt szabtak a fejlődésnek. A hatvanas években lassan megváltozott a helyzet. Az egyetemről kikerülő újabb és újabb évfolyamok már korántsem voltak olyan jól képzettek. Az egyetemi levéltárosképzésben uralkodó maradt a háború előtti szakmai felfogás, a hangsúly a latinon, a paleográfián és egyéb segédtudományokon volt. (Ennek ellenére a végzős hallgatók között nagyon ritka volt a jó „latinos", főleg az elsorvadt középiskolai latinoktatás miatt). Ráadásul — általános vélekedés szerint — az oktatás színvonala a 80-as években erősen esett. Feltétlenül beszélnünk kell egy olyan jelenségről, ami az egész magyar táradalomban megnyilvánult. A 60-as és 70-es években gyorsult fel az a morális és munkakultúra-hanyatlás, ami máig ható következményekkel bír. Ekkor uralkodott el az a rövidlátó egoizmus — a természetes közösségeitől megfosztott és sokszor becsapott egyén törvényszerűen vonul vissza az ego sáncai mögé —, ami egyre nehezebbé tette a közös munkát, és egyre kevéssé vonzóvá a levéltárosi pályát a történészével szemben. A levéltáros-hivatás nem nagyon illett/illik ebbe az irányzatba. „Névtelenül" rendezni egy fondot, készíteni egy katalógust, amit majd évtizedeken át fognak használni mások? Általában: másokat szolgálni, nos, ez a túlfejelett egóval bíró emberek számára nem vonzó perspektíva.

11 írni egy történeti tanulmányt, szerezni egy tudományos fokozatot (levéltártanból nem is lehet!), az egyén dicsőségét, tekintélyét növeli. Nem elsősorban egyéni hibákról van szó, a történész társadalmi presztízse sokkal nagyobb volt (ma is az), mint a levéltárosé, és ehhez aztán sokan igazodtak, még akkor is, ha ezzel kevesebb fizetés járt. 39