Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 1. szám - NÉZŐPONT - Körmendy Lajos: Gondolatok a magyar levéltárosi mentalitás és identitás vonatkozásairól, 1945–1995 / 33–43. o.

Meg kell mondani, hogy a szakmai körülmények nem nagyon kedveztek ehhez a tudati visszarendeződéshez. A történeti iratanyag aránya erősen csökkent a jelenkori iratok rovására, ami — figyelembe véve a megnövekedett gyűjtőterületet és a kötelező irattári felügyeleti munkát, beszállításokat, selejtezéseket — elméletileg több levéltárosi munkát követelt volna meg. Valóban, ez volt kb. az az időszak, amikor sok levéltáros kezdett el panaszkodni, hogy egyre kevesebb ideje marad a tudományos munkára. Ezt a ma is gyakran hallható nézetet érdemes közelebbről megvizsgálni. Tudományos munkán tudniillik kizárólag történészi tevékenység volt értendő. Az állítás — végső soron, sok helyütt — igaz volt. Ott volt igaz, például, ahol az értékelést —selejtezést a levéltáros úgy végezte, hogy kipipálta/kihúzta az irattáros által összeállított, néhány szavas címekből álló ügykörjegyzék tételeit — a fizikai selejtezést a kezelő végezte —, ahelyett, hogy elemezte, illetve leírta volna a szerv történetét, pozícióját, struktúráját, funkcióit stb. Összefoglalva az előzőekben elmondottakat, a háttérbe szorított történészmentalitás visszatérését többféle tényező együttes hatása idézte elő: a háború előtti korszakból fennmaradt tradíció, a szocialista rendszer által predestinált szemlélet, valamint a társadalomban lezajló tudati változások. Az ötvenes évek szakmai szemlélete csak az Országos Levéltárban és az Új Magyar Központi Levéltárban éreztette hosszabb ideig a hatását. A megyei intézményeknél a visszarendeződés viszonylag gyors volt, amit egy, a hetvenes években létrejött hallgatólagos politikai alku is elősegített. Az előbbiekben láttuk, hogy a felügyelő hatóság képében megjelenő államhatalmat (pl. a megyei vezetést) nem nagyon érdekelte a levéltár valódi szakmai teljesítménye. Ugyanakkor a levéltáros valamit felajánlott neki, amit az fontosnak tartott és értékelt: részvételét és közreműködését a saját és az általa vezetett közösség image-ének kialakításában, ápolásában és presztízsének emelésében. Az ajánlat elfogadtatott, és az ,,üzlet" létrejött, mert szerencsésen találkozott a levéltáros ambíciója és a hatalom törekvése. Mindez ismét a történetírási feladatokat értékelte fel — és a levéltárosi feladatokat le. így érthetővé válik az anyagi-személyzeti (relatív) gazdagodás és szakmai hanyatlás közötti ellentmondás is. Nem nehéz bizonyítani a fenti állítást, elég, ha valaki megnézi a tárgyalt időszak vidéki levéltári publikációit, amelyek kevés kivétellel mind szöveggyűjtemények vagy helytörténeti tanulmányok. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem fűznénk hozzá nyomban: sok helyütt valószínűleg ez volt „a" lehetőség arra, hogy a levéltárosok kialakítsanak egy „modus vivendi"-t a helyi hatalommal. Érdekes, hogy az így alakult valóság mennyire rácáfolt a korszak kezdetén megfogalmazott tervekre. Az 197l-es Levéltárak Ügyviteli Szabályzatát (LÜSZ) nemcsak részletes szabályozásként olvashatjuk, hanem identitáskeresési kísérletnek is tekinthetjük. Ha a levéltárak a „régi iratok" nem túl biztató társadalmi skatulyájából ki akartak törni, akkor valami „hasznos tevékenységet" kellett előtérbe állítani. Ilyen volt — a LÜSZ szándéka szerint — a közművelődés. Tulajdonképpen teljesen logikusnak tetszik a kísérlet, az adott feltételek mellett talán ez volt az egyetlen lehetséges kitörési pont. Azonban, amint azt a történtek mutatják, a kísérlet nem sikerült, mert sem a hatalom, sem a társadalom nem tartott rá igényt, és nem utolsósorban — ezt személyes tapasztalat mondatja —, a levéltárosok sem ambicionálták. A történészi mentalitás és a levéltárosi státus persze állandó feszültséget okozott — tekinthetjük ezt szakmai lelkiismeret-furdalásnak —, és időnként viták robbantak ki a kérdésről. (Identitászavar.) Az állapotot jól tükrözi az az 1986/1987-es vita, amely éppen a Levéltári Szemle hasábjain folyt. A sok cikkből most csak két jellemző dolgot emelnénk ki. Az egyik az, hogy milyen kevesen ismerték fel, hogy itt a szakma létéről van szó, törté40