Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 4. szám - MÉRLEG - Ress Imre: Die Archive in Ungarn. Budapest, Szeged, 1996 / 47–50. o.

zetesrendek és különböző' politikai szervezetek archívumainak legalizálása révén folyamatosan bővülő levéltári hálózatról. A nagyszámú, különböző felkészültségű szerző szövegének gondozása, terminológiai egységesítése sokszor megoldhatatlan feladat elé állította a szerkesztőket. Munkájuk eredményeként az ízléses kiállítású, színes iratreprodukciókkal gazdagon illusztrált kötetben egész sor hasznos technikai eligazítást és szakmai információt találhat a magyarországi levéltári búvárkodásra készülődő külföldi kutató. Az alapinformációk közé tartozik a levéltár nevének, címének, telefonszámának, a kutatótermek nyitva tartásának és a rendelkezésre álló technikai szolgáltatások felsorolása. Esetenként megtévesztő lehet, hogy hiányzik az intézmények magyar elnevezése. Két jól elkülöníthető fejezet ad tájékoztatást egyrészt a levéltárak történetéről, területi és gyűjtőköri illetékességének változásairól, ill. a felhalmozott forrásanyag jelenlegi elhelyezéséről, másrészt annak tartalmáról. A kiemelkedő forrásértékű irategyütteseket a terjedelemhez képest többnyire bőséges kommentárok méltatják. Általában felhívják a figyelmet a nyomtatott segédletekre, s több esetben a fontosabbnak ítélt levéltári feldolgozásokról, forráskiadványokról is említést tesznek. A külföldi olvasóközönségnek, a magyar történelmet kutató egyetemi tanárnak, a diplomamunkáját készítő egyetemistának és a hely- vagy családtörténet iránt érdeklődő laikusnak egyaránt szóló kalauz értékéről azonban csak akkor mondhatunk valós ítéletet, ha azt hasonló külföldi művekkel vetjük egybe. A német nyelvterület archívumairól pl. a múlt század vége óta több kiadást megért, szigorú elvek szerint szerkesztett, tartalmilag folyamatosan korszerűsített Minerva-kézikönyv nyújt széles körű információt. A magyar levéltári kalauz sok tekintetben megfelel a kutatói várakozásoknak, de a levéltári klientélia orientálásában mégsem tölti be azt az átfogó tájékoztató funkciót, mint amely pl. az említett Minerva-kézikönyv vagy a speciális jellegű nyugat-európai külügyi levéltári kalauz, ill. a német katolikus püspöki levéltári útmutató sajátja. Pedig a magyar levéltáraknak az elmúlt évtizedekben elért eredményei alapján ma már kétségkívül adottak a feltételek a nemzetközi tudományos élvonal szintjét elérő levéltári kalauz összeállítására. Ennek megvalósulásáról - hasonlóan a száz év előtti kísérlethez - egyelőre nem beszélhetünk, mert a levéltári anyag, különösen a levéltári irodalom bemutatásának módja és mennyisége folytán jelentős információs deficit mutatkozik, továbbá a német szakterminológia alkalmazása terén komoly hiányosságok tapasztalhatók. A levéltári anyag ismertetésekor a szerkesztők és a szerzők a Balázs Péterféle kalauzok narratív tradícióját folytatták, noha a mostani lényegesen kisebb terjedelem kétségessé teszi ennek a közlési módnak a jogosultságát. A terjedelmi korlátok ugyanis gátat szabnak az egyes forráscsoportok érdemi bemutatásának. A levéltári egységekhez fűzött kommentárok így sokszor csupán arra szorítkoznak, hogy azok fontosságát és jelentős forrásértékét hangsúlyozzák. Nyilvánvalóan a terjedelmi korlátból fakadó kényszerűség idézte elő, hogy pl. az Országos Levéltár egyes szekcióiról adott többnyire egymondatos ismertetés jórészt általánosságokat tartalmaz. A kényszerű lerövidítés lehet az oka, hogy a megyei levéltárak azonos struktúrájú forráscsoportjainak leírásakor - néhány kivélteltól eltekintve - sokszor ismétlődik a kevés információt tartalmazó magyarázó szöveg. E körülményeket figyelembe véve helyesebb lett volna azt a másutt bevált, gazdaságos szerkesztési módszert alkalmazni, amely megelégszik a magas szintű levéltári egységek nevének, évkörének közlésével, ill. az esetleges hiányokra való utalással. Az ily módon megtakarított helyen elegendő tér nyílott volna a kutató orientálására alkalmas, könyvészetileg pontos szakirodalmi tájékoztató megjelentetésére. A 48