Levéltári Szemle, 46. (1996)

Levéltári Szemle, 46. (1996) 2. szám - Breinich Gábor: Szőcs Sebestyén (1938–1996) / 75–76. o.

rá. Disszertációját könyv alakjában is megjelentették. Az elsó' siker után az 1848-49-es események két szereplőjének emlékiratait rendezte sajtó alá, majd 1977-ben megjelent a Budapest székesfőváros részvétele az 19051906. évi nemzeti ellenállásban című monográfiája. Pályája felfelé ívelt, az elért szakmai sikerek sok munkával alapozódtak meg, megszenvedtek, megérdemeltek voltak. Bár a hivatali karrier nem vonzotta, szakmai teljesítménye alapján 1977-ben a levéltár osztályvezetőjévé nevezték ki. A vezetői testületben akkor uralkodó légkört, konfliktusokat nehezen viselte, s egy év után állást változtatott. A Pest Megyei Levéltár Váci osztályának vezetését vette át, majd 1979-től az Új Magyar Központi Levéltár Módszertani osztályának főmunkatársa lett. A Módszertani osztály munkatársaként úttörő jellegű szakmai feltáró munkát végzett, fordított a külföldi szakirodalomból, módszertani kidványokat készített, s munkája során az ország számos vidéki levéltárával is komoly munkakapcsolatba került. Történészi munkássága ebben az időszakban is töretlenül folytatódott, tanulmányai a reformkor és 1848-49 kérdéseit tárgyalták. 1990-ben „A városi kérdés az 1832-36. évi országgyűlésen" címen megírt értekezésével a történelemtudomány kandidátusa címet nyerte el. 1992-ben, több mint egy évtized után újból visszatért a főváros levéltárába, amelynek munkatársaival más intézményben dolgozva is élő kapcsolatokat tartott fenn, mindenkor készen a szakmai segítségre, az őszinte véleménycserére. Történészként mindenkor a tények mélységes tiszteletével közelített témáihoz. Kutatásai során az elérhető legteljesebb forráskört igyekezett feltárni és a legalaposabban feldolgozni. Mindig a legpontosabb megfogalmazásra törekedett, s műveibe óriási anyagot sűrített bele. Bírálói sokszor vetették fel, hogy akár lábjegyzeteiből is önálló tanulmányokat lehetne készíteni, de az ő stílusának lényeges eleme volt ez az anyaggazdagság, amivel elutasította a csillogó, de bizonytalan alapokon álló eszmei konstrukciókat, az ideológiai ihletettségű műveket. Az ellenőrizetlen források felhasználása elfogadhatatlan volt az ő szemében. Művei a levéltáros-történész erényeit mutatják fel, olvasói bizton alapmunkaként támaszkodhatnak írásaira. Ahogyan ő dolgozott, ugyanolyan alapossággal vitatta meg mások munkáit. Tapintatosan, de megalkuvás nélkül mondott mindenkor véleményt, ha felkérték rá. Mégsem lett megbántódás a bírálat nyomán, hiszen mindenki érezte, itt nem személyes presztízsről, hanem többről, a hivatás tisztességéről volt szó. Élete utolsó éveiben egészségi állapota fokozatosan romlott. Eredendően szerény, visszahúzódó természete még zárkózattabbá vált. Már csak ritkán akadtak életének olyan oldott pillanatai, amikor felcsillanhatott régi, fanyar humora, a finoman művelt iróniája. Betegsége, mely idegrendszerét támadta meg, lassan és megállíthatatlanul őrölte fel erejét. Halála mégis hirtelenül és váratlanul ért mindenkit. Egy hétköznapi balesetből számára már nem volt felgyógyulás. Tervei, munkái félbemaradtak. Nem búcsúzott senkitől, egyszerűen, csendben, ahogyan élt, úgy ment el. Emlékét megőrizzük! Breinich Gábor 76