Levéltári Szemle, 45. (1995)

Levéltári Szemle, 45. (1995) 1. szám - MÉRLEG - Szekeres József–Tóth Róbert: A hiánypótló közigazgatási lexikon hiányosságairól: A magyar állam szervei 1950–1970. Bp., 1993 / 86–91. o.

zat szerkesztőbizottságából a szakterületen és a tudományos közéletben általános ismertségnek és elismertségnek örvendő személyiségek kihagyását, s miért nem törekedtek a szerkesztők a szerkesztőbizottság megerősítését szolgáló szakirányú tudományos publikációkkal rendelkező más külső személyiségek bekapcsolására? A kötet belső címlapjának hátoldalán felsorolt közreműködők között mindössze egy szaklektor neve van feltüntetve. Tudományos igényű többszerzős publikációk esetében, az általánosan érvényesülő gyakorlat alapján nagy bizonyossággal állítható, hogy több szakember bevonása a kézirat nyomdába adását megelőző végső elbírálás céljából, jelentős mértékben hozzájárulhat a szóbanforgó mű színvonalának emeléséhez. A többoldalú szaklektorálás elmellőzése, jóllehet az kötelező követelménynek tekinthető a lexikonok és más enciklopédiaszerű gyűjteményes művek esetében, káros kihatással lehet a mű milyenségére, minőségére és színvonalára. Az intézményi belső kiadványok esetében ugyanis fennáll az a veszély, ha a készülő művekben szerzőként és szerkesztőként egyformán érdekelt szerkesztőbizottságok működnek közre, többnyire a kéziratkészítés befejező fázisában, a halmozódó határidőcsúszások szorításában, a számos újonnan felfedezett és gyorsan kiküszöbölendő hibák és pótlások elkészítési és beillesztési-kapcsolási feladatai közepette szinte törvényszerűen jelentkezhet bizonyos — alkotói viszonylatokban gyakran előforduló — ún. műhelyvakság, melynek következtében hajlamossá válnak a szerző- és szerkesztőtársak munkájának „nagyvonalúbb" elbírálására. Ez a veszély az intézményi saját kiadású művek esetében méginkább előfordulhat, mert itt elmarad a profi könyvkiadói közreműködő gárda kontrollja, ami — bár ellentétes példák is vannak —, hozzájárulhat a kézirat színvonalának javításához. Az alapos külső szaklektorálás ellen felhozható érvként, hogy az adott mű szerzői és szerkesztői gárdájában már eleve a szakterület értő és gyakorlott művelői kaptak helyet, s mi célja lehet akkor munkájuk további, időt és pénzt felemésztő kontrollálásának? Ez az érvelés azonban csak formálisan tekinthető megalapozottnak. Az intézményi kiadóknak, mint nem is egy példa bizonyítja, eleve nagy figyelmet kell fordítaniuk a saját munkatársi gárdából kikerülő, többszerzős alkotói team összeállítására, s még inkább oda kell figyelniük az ily módon készülő kiadványok esetében a megjelentetésre alkalmasnak nyilvánított kéziratoknak az elbírálására. A kiadhatóság kritériumainak megítélését, a befejezettnek tekintett kéziratok elbírálását igen célszerű, ha a mű megjelentetése szempontjából objektívnek tekinthető külső szakemberek végzik. Nem könnyű feladat jól felkészült és objektív bírálatra képes lektorokat találni, de ha az intézményi kiadó el akarja kerülni a saját kereteiben készített műveivel kapcsolatos esetleges fiaskót, a közreadás után felfedett hibák kapcsán megnyilvánuló negatív bírálatokat, akkor nem sajnálhatja a többoldalú szaklektorálásra sem az időt, sem az anyagiakat. A sokoldalú szakmai bírálat, a technikai jellegű kézirat-egységesítő munkafázisok, különösen lexikonszerű művek esetén, általánosan kötelező jellegű, nem elmellőzhető, sem el nem nagyolható feladatok. A lexikon szerkesztésének tekintetében a recenzensek utalnak a már említett, Borsa Iván által készített ismertetésben foglalt kritikai megjegyzésekre és sajnálattal kényszerülnek leszögezni, hogy jelen kötetben kevés történt a jelzett hiányosságok kiküszöbölésére, a helyes javaslatok keresztülvitelére. Recenziónk végén legyen szabad idéznünk Borsa Iván 1987. évben közzétett bírálatának befejező mondatát: „Bízom benne, hogy észrevételeim segítséget fognak nyújtani az ugyanilyen fontos következő kötet készítőinek." Szekeres József—Tóth Róbert 91