Levéltári Szemle, 44. (1994)
Levéltári Szemle, 44. (1994) 1. szám - Tamáska Péter: A magyarországi kórházak és szegényházak gazdálkodása a 18. század második felében / 33–46. o.
összegeket alamizsnákkal és helyi alapítványok kamataival toldották meg. Az alapítvány nagy előrelépést jelentett, de az égető problémát nem oldotta meg. Schwartner egy magyar államférfit (ein ungarischer Staatsmann) idézve, 1782ről 24 995 szegényt említ, s az eltelt tízéves időszakra azt a megállapítást teszi, hogy az országban minden háromszázadik ember koldus. 14 Mielőtt a városokat érintő kórház- és szegényházügyre rátérnénk, egy rövid történeti etimológiai megjegyzést kell tennünk. Amikor „a nyugat-európai értelemben vett kórházak" kifejezést használtuk, egy lassú folyamat végeredményére gondoltunk, amelynek során a középkori hospitalékból, xenodochiumokból az orvosi kezelést is nyújtó szegényházak és a szegény betegek befogadására szolgáló menhelyek a 18. század vége felé és a 19. században városi kórházakká fejlődtek. Maga a korabeli szóhasználat is keverte ezeket a fogalmakat, így a xenodochium egyszer aggápolda, máskor kórház vagy szegényház értelmében szerepelt. Városi szegényházak és kórházak A kórházépítés és egyéb szociális kiadások terhét elsősorban a városok viselték. Az ország legnagyobb kereskedővárosává fejlődött Pest a 18. század végére már 26 000 lakost számlált, és több mint 330 nyilvántartott szegényt kellett eltartania, amelynek költségei 1786 és 1792 között 42 468 forintra rúgtak. Ugyanekkor a város minden nyolcadik lakója koldus volt. A 9000 lakosú Pécs öt év alatt 389 szegényt látott el, szegényházára 1787 és 1792 között pedig 7920 forintot áldozott, s napi 1 krajcárt költött a városban élő 250 koldusra. 15 A városi szegényházak és kórházak gazdálkodását a kórházbiztos vagy a szegényházi gondnok irányította, ő felelt az alapítványi pénzek kezeléséért, s az azokkal kapcsolatos számadásokért. Mivel egyes városoknak, mint Pozsonynak, Győrnek vagy Budának, jelentős jövedelmük volt az alapítványi pénzekből, a kórházbiztosi hivatal betöltése gyakran adott alkalmat vitára a magisztrátus belső tanácsa és a választójoggal rendelkező polgárok között. A syndicus lazarethi választott személy volt, lehetett akár a belső tanács tagja, mint Besztercebányán 1742-ben, akár a választott községé, mint Szakolcán 1754-ben, Nagyszombaton és Kaproncán 1773-ban, Modoron 1755-ben. A gazdasági felügyeletet ellátó bécsi kamara ahhoz is hozzájárult, hogy egyes városokban a bíró legyen a kórházbiztos, mint ez Besztercebányán történt 1776ban, ami a pozíció megbecsült voltára utal. Havi fizetésük 6 és 50 forint közt lehetett, így 17864>an Pesten 50, Kőszegen 1773-ban 6 forintot és 40 krajcárt tett ki. 16 Kállay István a „Szabad királyi városok gazdálkodása Mária Terézia korában" c. munkájában kimutatta, hogy az általa vizsgált városok bevételeinek csaknem egytizede pénzvagyonból, azaz kamatozó tőkéből származott. Ezek a bevételek a városok által kölcsönadott, kihelyezett tőkék kamatait, az ingatlan vagyon, a haszonvételeik bérleti díjait, a városi ingatlanok eladási árait, továbbá a városok által kezelt alapítványi, kórházi és egyházi tőkékből származó hasznot jelentették. A városok tehát a kezelésükben lévő kórházi és más e célú alapítványi pénzeket városi tőkeként kezelték és kölcsönözték, az értük járó kamatot házipénztárukba vételezvén be. A városi kórházhoz és szegényházhoz — amelyek funkciójukban, s gyakran elhelyezésükben sem különültek el egymástól —, rendszerint olyan ingatlanok és pénzvagyon is tartozott, amelyet elhunyt polgárok és jótevők után örököltek. Széchenyi György esztergomi érsek 500 forintját, Murartz Henrik győri orvos pedig egész vagyonát adományozta a győri kórház fenntartására. A Rókus kórház fel sem épülhetett volna Feszi György óriási, 92 000 forintos hagyatéka nélkül, amelynek nagyságára jellemző, 36