Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 1. szám - Tamáska Péter: A magyarországi kórházak és szegényházak gazdálkodása a 18. század második felében / 33–46. o.

A nagyszombati, majd a nyolcvanas évek végén Pestre költozó* egyetem újonnan létesített orvosi karára Van Swieten tanítványai kerültek, s a korszerű gyógyászat elveinek megfelelően az oktatás Pesten is, akárcsak Páviában, Grazban és Prágában, az egyetemi „koróda" felállításával a mindennapi orvosi gyakorlathoz kötődött. Az államhatalom sugallta racionális szemléletmód ellenére ugyanakkor a régi mentalitáson alapuló értékrend s az ebből fakadó közömbösség érvényesült a kórházak és szegényházak létesítésénél. Nyugat-európai értelemben vett kórházzal csak Pozsony, Kassa, Nagyszombat, Kolozsvár, Pest és Brassó rendelkezett. A század utolsó harmadában megszaporodó irgalmas-rendi kórházak megfeleltek ugyan a korabeli elvárásoknak, de a városi alapítványi kórházakhoz hasonlóan inkább csak a társadalom peremén élő nyomorultak ápolására szolgáló ispotályokként működtek. A kórházi alapítványt kezelő városok kezdetben csak sebészt, a 18. század végétől már orvosdöktort is alkalmaztak.

10 Az épülő kórházak architektúrája és belső elrendezése szegényes és puritán volt, a betegszobákat egyetlen nagyobb épületben helyezték el, amelyek központi elosztó tere a rosszul megvilágított, s nehezen szellőztethető folyosó volt. A konyhát, a fürdőt és a kamrákat a pincébe helyezték, így alulról mindenféle szag és gőz áramlott fel és töltötte el az épület felső helyiségeit. A győri kórházról Petz Aladár a következő képet festi: „Téglapadlós szobák, bennük 31 faagy zöld függönyökkel, 31 szalmazsákkal, amelyek közül csak alig egynéhány jó, 31 takaróval, amelyek közül a legtöbb rongyos, 20 gyűjtőpersellyel, amelyek közül több hasznavehetetlen, 2 öreg karosszékkel, 22 ágyasztalkával, 7 rongyos és 5 használható hálóköntössel, 2 szobaklozettel, 2 faágytállal, 3 vizelőüveggel és egy cinn-lámpával. Ez a kép még betegek nélkül is szomorú látvány lehetett, — hát még ha némi kis fantáziával néhány súlyos, magatehetetlen és tisztátalan haldoklót, beteget és elcsigázott útszéli koldust képzelünk bele ebbe a szegényes környezetbe!"

11 Miként a fenti leírásból látjuk, még a korához képest a jobbak közé tartozó győri kórház sem felelt volna meg akár a reformkori, akár az abszolutizmuskori medicina követelményeinek. Az emberek rettegtek a kórházaktól, s a karhatalom fellépésére sem akartak kórházba kerülni, mint ezt az 1795-ös pestisjárvány krónikája is tanúsítja, amikor Iregen és más helyeken a jobb módú betegek minden fenyegetés ellenére is házaikban maradtak.

12 Még lehangolóbb volt a szegényügy állása: „...az országnak minden zuga, városok, birtokok, terek, sarkok, templomok, korcsmák teli vannak koldusokkal..." — idézi Szekfű a királynőt, hozzátéve, hogy „a kép ugyanaz, melyet német és más területekről a középkor második fele óta ismerünk..." Mária Terézia kd is tanítja a vármegyéket és más törvényhatóságokat, hogy a „policiáról nincs helyes ideáljuk", s ezért valósítsák meg saját hatáskörükben azon alapelveket, amelyeket ő közöl velük... „s a járási szegényházak építésére — az árvaházakhoz hasonlóan különböző bírságpénzeket, azután a jobbágyok végrendeleti illetékeit és egyházi jövedelmeket jelöl ki, a városok számára a polgárok évi megadóztatását ajánlja."

13 Schwartner Magyarországról szóló nagy statisztikai művében írja, hogy a megoldatlan szegényügy és az ezzel járó konfliktusok enyhítésére II. József a laikus szerzetek felosztása után azok 370 683 forintot kitevő vagyonát egy nagy, országos jellegű szegényintézet felállítására kötötte le. A jozefin kegyes alapítvány a szegények részére szóló régebbi és újabb végrendeleti hagyatékokkal évd 101 806 forinttal növekedett, de a fond évenkénti felosztásából városaink ebből csak 60 904 forintot kaptak szegényeik és szegényházi, ül. kórházi létesítmények számára. Lipót trónra lépése után az alapítványt 13 428 forinttal növelte, és a napi ellátást egy főre 8 krajcárban maximálta. A városok a kapott 35