Levéltári Szemle, 44. (1994)

Levéltári Szemle, 44. (1994) 2. szám - KILÁTÓ - G. Vass István: A Der Archivar 1992. és 1993. évi évfolyamai / 61–66. o.

lalatok irattárainak, sőt adott esetben a privát iratoknak a lefoglalását. Az Olaszországban szerzett tapasztalatok alapján a történeti levéltárak mellett egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a legfrisebb iratanyagoknak, amelyeknek birtoklása segíthette a német védelmi erők megbénítását és lefegyverzését, esetleg bizonyos technikai és tudományos eredmények közvetlen átvételét, hosszabb távon pedig ezek hiánya akadályozta a német háborús gépezet idő előtti újraéledését. Kiaknázhatónak vélték a legújabb német dokumentumukat a Japán elleni háború szempontjából, majd pedig később Németország átfogó nácitlanítása érdekében is. De más oldalról a német lakosságnak is érdeke volt, s így részleges egüttműködését is sikerült megszervezni, hogy a háború utáni gazdasági és kulturális újjáépítéshez nélkülözhetetlen dokumentációt minél kisebb veszteség érje. A szerző részletesen ismerteti az amerikai, illetve angol illetékes katonai szervek elgondolásait, munkamódszerét, s a harcoló alakulatok mindennapi gyakorlatát, amelyet leginkább a kapott utasításoknak megfelelő lelkiismeretes és eredményes intézkedés jellemzett, de azért előfordult hanyagság vagy olykor tudatos károkozás, és ennek nyomán bekövetkező iratpusztulás is. A szövetséges csapatok levéltárlefoglaló és levéltármentő politikája olyan értelemben is csak részben volt eredményes, hogy több esetben nem tudták megakadályozni egyes náci szervek és személyek tudatos iratpusztítását. így többek között az SS, a Gestapo és a Nemzeti Szocialista Párt jórészt megsemmisítette a saját iratanyagát. A megtalált és épségben maradt iratokkal kapcsolatban a szövetségesek alapállása az volt, hogy azokat Németországban kell megőrizni, és saját céljaikra szükség szerint feldolgozni, róluk másolatokat, mikrofilmet készíteni. S valóban: a nyugatiak által megszállt területeken levő német levéltári anyag mintegy 95%-a Németországban maradt. Igaz, ezek jelentős részét a brit és amerikai megszállási zónákban létesített iratgyűjtő helyekre hordták Össze, s a szállítás, feldolgozás, filmezés során összekeverték vagy tárgyilag átrendezték őket, de legalább megmaradtak. Persze a szövetségesek sem voltak következetesek saját elveikhez, mert viszonylag jelentős mennyiségű iratanyagot mégis elszállítottak az országból részben Angliába, részben az Egyesült Államokba. Ezek közül a legjelentősebb a Német Külügyminisztérium iratanyaga volt, amit a nácik a Harz hegységben rejtettek el, s amit a szövetséges katonák 1945 áprilisában fedeztek fel. Ezt a helyszínen való átvizsgálás nélkül hamarosan Angliába szállították. Az iratok visszaadása 1950-től kezdődött meg, de — miután a szövetségesek ragaszkodtak a teljes iratanyag előzetes mikrofilmezéséhez — csak nagyon vontatottan haladt, s az utolsó irategységeket (éppen a külügyminisztérium egyes iratait) csak 1981-ben adták vissza. Talán mondani sem kell, hogy a kiszállítás, ottani feldolgozás majd a visszaszállítás során ismét jelentékeny károk keletkeztek. A nyugati szövetségesekhez hasonlóan nyilván a szovjet hadvezetésnek is határozott célja és elképzelése volt a lefoglalandó levéltári anyaggal, legalábbis erre vall, hogy jelentős mennyiségű iratanyagot elszállítottak. Elképzeléseik részleteit azonban eddig még senki sem dolgozta fel, sőt a kiszállított iratanyagról •—, melynek egy részét az 1950-es években az NDK-nak visszaszolgáltatták — is csak töredékes információk áltak rendelkezésre. Amint a Kai von Jena és Wühelm Lenz szerzőpáros által ugyancsak az 1992. évi 3. számban megjelentetett „Német fondók a Moszkvai Különleges Levéltárban" című cikkből megtudhatjuk, 1990-ben érkeztek az első megbízható hírek arról, hogy ez a levéltár egyáltalán létezik, s hogy itt őrzik az 1945-ben Németországban, illetve a Németország által megszállt területeken zsákmányolt iratokat. 1991 folyamán a levéltár — külföldi kutatók számára is — megnyitotta kapuit, s néhány német történész élt is ezzel a lehetőséggel. (Hírek szerint 1992 végétől ismét nehezebbé vált a kutatás!) Hivatalos adatok szerint az itt őrzött német iratanyag mintegy 64