Levéltári Szemle, 43. (1993)

Levéltári Szemle, 43. (1993) 3. szám - Ujváry Gábor: Magyar állami ösztöndíjasok külföldön, 1867–1944 / 14–26. o.

UJVÁRY GÁBOR Magyar állami ösztöndíjasok külföldön 1867—1944 Az elvesztett háború és az Osztrák—Magyar Monarchia fölbomlása következtében szétszaggatott, ám ugyanakkor több évszázada vágyott önállóságát és függetlenségét visszanyert Magyarországot az utódállamok minden tekintetben: politikailag, gazdaságilag és kulturálisan is megpróbálták elszigetelni. Az erre irányuló törekvéseket a magyar politikusok a fojtogató gazdasági nehézségek leküzdésével és a nyugat-európai kapcsolatok minél átfogóbb kiépítésével eredményesen kísérelték meg visszaverni. Az Ausztriát kivéve bizalmatlan, a revízió lehetőségétől állandóan rettegő, s ezért gyakran ellenségesen viselkedő államokkal körbevett Magyarország talán a kultúrpolitika területén tört ki a legsikeresebben a kényszerű elzártságból. Míg külpolitikánk — elsősorban a kis-antanttal való szembenállás s a revíziós szándékok miatt — a harmincas évek közepétől kényszerpályára tolódott, majd végzetes zsákutcába került, addig nemzetközi kul túrkapcsolataink maradandó, mai szemmel nézve is korszerű, több irányban kiválóan kiépített intézményrendszerre épültek. Olyan intézményrendszerre, melyet még a II. világháború alatt — részben pedig még azután is — szinte változatlanul megőriztek, s csak a kultúrpolitikát a „múltat végképp eltörölni"-szellemben irányító Ortutay Gyula minisztersége idején, 1948—1949-ben romboltak le. „Utazási ösztöndíjak" a dualizmus időszakában Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak és nemzeti művelődésének fejlesztésében már a XII. század végétől meghatározó szerepet játszott a külföldi egyetemeken végzett, rendszerint több éves tanulás után hazájába visszatérő fiatalok vékony, ám állandóan izmosodó rétege. A középkori magyar egyetemalapítási kísérletek — Pécs, Óbuda, Pozsony és Buda — többszöri, gyors meghiúsulása következtében a magasabb egyházi és világi méltóságok felé törekvő korabeli „értelmiség" kizárólag külföldi univerzitásokon képezhette magát tovább. Többnyire családi támogatassál, nem ritkán azonban patrónusok segítségével vagy királyi — Erdély esetében fejedelmi — stipendiumokkal.

1 Néhány sokat idézett kivételtől, így a magyar ösztöndíjasokat fogadó állandó székhelyű intézetektől: az 1579-ben alapított római Pápai Német—Magyar Kollégiumtól, az 1624-ben megnyílt bécsi Pázmáneumtól, az 1749 és 1938 között fönnállott bécsi TheresianumtŐl, vagy Bethlen Gábor tudatos „vezetőképző" tevékenységétől eltekintve a középkori- (kora)újkori peregrináció semmiképpen sem volt tervszerűnek és irányítottnak nevezhető.

2 Á nemzetközi kulturális kapcsolatok saját érdekei és céljai szerinti alakí14