Levéltári Szemle, 43. (1993)
Levéltári Szemle, 43. (1993) 3. szám - Ujváry Gábor: Magyar állami ösztöndíjasok külföldön, 1867–1944 / 14–26. o.
tásába és fenntartásába, a külföldi egyetemjárás — illetve elképzeléseik szerint már elsősorban a tudományos továbbképzés — befolyásolásába-irányításába csak a kiegyezéstől szólhatott bele a magyar állam, az általa dotált ösztöndíjak és tanulmányutak rendszeresítésével. A magyar kormány 1868. évi első költségvetésében, s ettől kezdve mindegyikben, találkozunk oly tételekkel, melyek a kultusztárca terhére külföldi ösztöndíjakra voltak elkülönítve. 3 Az „utazási ösztöndíjak" elsősorban a tanár- és a tanítóképzés színvonalának emelését, valamint az egyetemi és a főiskolai tanari kar utánpótlásának biztosítását hivatottak szolgálni. Ahogy Eötvös József megfogalmazta: „tanerőket csak úgy -nyerhetünk, ha a lehetőségig sok fiatal képzett embert küldünk ki külföldre és műveltetjük őket, főképpen azért, hogy itten a tanítóképezdék fölállítására szükséges erőket nyerjünk; mert mielőtt tanítóképezdéket nem állíthatunk kellő számmal, addig a népnevelést bizonyára nem emelhetjük a kellő fokra." 4 Pauler Tivadar 1871-ben fölszólította a budapesti egyetemet és a műegyetemet: „jelöljék ki azon szakokat, melyékre nézve a külföldre küldést főleg szükségesnek és kívánatosnak tartják, hogy így a szükségnek megfelelve, ne csak az egyesek szellemi tőkéje gyarapodjék; hanem azon tőkének kamatozását itt az országban lehetővé tegyük." 5 Az ösztöndíjakció sikeres megindulásáról tanúskodik a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1872. évi jelentése, miszerint „a törvényhozás által középtanodai és felsőbb tanintézeti tanárok és tanárjelöltek külföldre leendő küldetésére négy év óta engedélyezett 70 000 ftból eddigelé 73 tanárjelölt és tanár vett részt; az ösztöndíjak 800—1200 ftig terjedték". 6 Az állami költségvetésekben az „utazási ösztöndíjaik" összege az 1870-es évek végéig alig változott, ezt követően egészen a kilencvenes évek közepéig csökkent, s csak azután kezdett ismét emelkedni, hogy közvetlenül a világháború kitörése előtt érje el a legmagasabb szintet. Az évente változó számú — átlagosan 15—-20 főnek juttatott — ösztöndíjat az egyetemek és a főiskolák vagy a pályázókat foglalkoztató intézmények javaslatára adományozta a kultuszminiszter. Az ösztöndíjasok többsége Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Olaszországban — a magyar peregrinusok által eddig is a leglátogatottabb egyetemeken — tanult és kutatott. A budapelti tudományegyetemről utaztak ki a legnagyobb számban állami ösztöndíjasok. 7 Annak ellenére, hogy a dualizmus alatt a külföldön tanuló magyar fiataloknak mindössze egy-három százaléka volt állami ösztöndíjas; annak ellenére, hogy a fél-, az egész, ritkábban pedig több évre szóló stipendiumok többségének célja nem volt pontosan meghatározva, és Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak szervezett kiépítését a Monarchia külügyeinek közös ügyként kezelése is hátráltatta, a kiutazottak névsorán végigtekintve mégis eredményesnek tekinthetjük az I. világháború előtti ösztön díj akciót. Az állami támogatással külföldön tartózkodó hallgatók és kutatók között ott találjuk a századvég, a századelő és a két világháború közötti időszak magyar tudományos és művészeti életének szinte valamennyi nevesebb képviselőjét: csak néhányukat — kiutazásuk időpontja szerint — kiemelve: Alexander Bernátot, Pasteiner Gyulát, Vámbéry Ármint, Goldzieher Ignácot, Timon Ákost, Simonyi Zsigmondot, Marczali Henriket, Ábel Jenőt, Riedl Ferencet, ifj. Szinnyei Józsefet, Stein Aurélt, Klupathy Jenőt, Dietz Sándort, Apáthy Istvánt, Némethy Gézát, Richter Aladárt, Doleschall Alfrédet, Hornyánszky Gyulát, Kövesligethy Radót, Polner Ödönt, Veress Endrét, Somló Bódogot, Kolosváry Bálintot, Cholnoky Jenőt, Kossalka Jánost, Vári Rezsőt, Angyal Dávidot, Pauler Ákost, Melich Jánost, Szádeczky Lajost, Horváth Jánost, Szladics Károlyt, Győry Tibort, Tomcsányi Móricot, Bernolák Nándort, Négyesy Lászlót, Fejér Lipótot, Jászi Oszkárt, Zemplén Győzőt, Szentpéteri Imrét, Személyi Kálmánt, Komis Gyulát, Szabó 15