Levéltári Szemle, 42. (1992)

Levéltári Szemle, 42. (1992) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos: A levéltárak finanszírozása: beszámoló a levéltárak 28. kerekasztal-konferenciájáról / 77–80. o.

mint 10%. Nem volt vita arról, hogy a szolgáltatások árainak megállapításainál nemcsak a várható bevétel szempontját kell(ene) figyelembe venni, hanem anyagvédelmi, kutatói stb. aspektusokat is. (Például alacsony mikrofilmárak és magas fénymásolati tarifák arra ösztönzik a kutatókat, hogy az iratkímélő filmezést részesítsék előnyben a xerox-szal szemben.) Az a tény, hogy egy szolgáltatásért a levéltárak ellenszolgáltatást kérnek vagy sem, a megrendelő státuszától is függ. Egy külső megrendelőnek aggály nélkül kiállítanak egy számlát, de nem biztos, hogy ugyanígy cselekszenek egy társintézmény/társosztály esetében. Pedig számos országban él az a gyakorlat, hogy az állami levéltárak még a felügyeleti szerveiknek is csak ellenszolgáltatásért nyújtanak szolgáltatást. Talán szokatlan, ha például egy városi levéltár számlát nyújt be, vagy más ellenértéket kér a város évkönyvében való közreműködéséért, pedig ha jobban belegondolunk csak szokás dolga, hiszen a városházán senkinek sem jut eszébe megtagadni a villanyszámla kifizetését a szintén városi elektromos műveknek. A konferencián is elhangzott az az ismert kérdés, hogy mi lenne, ha a (kutatótermi) kutatás után is több vagy kevesebb pénzt kérnének a levéltárak, esetleg szelektív módon, azaz a tudományosnak mondott kutatásnál vékonyabban fogna a ceruzájuk, a „hobbi-kutatásoknál" viszont vastagabban. A résztvevők egy rövid vita után elvetették a gondolatot, és itt érdemes felidézni a francia levéltárak főigazgatójának felszólalását, aki az ilyen kísérletek veszélyeire hívta fel a figyelmet: tudván, hogy a levéltárakban kutató publikum anyagi-társadalmi helyzete miatt a kiszabott kutatási díj nem lehet magas, a beszedett összeg csak egy töredékét fedezheti a költségeknek; a kutató azonban bármilyen csekély díjat is fizet, azonnal követelőzővé válik — okkal vagy ok nélkül; az igazi veszély azonban a fenntartó hatóság felől fenyeget, aki drasztikusan csökkentheti a támogatást, -mondván, hogy a levéltár is a piac része, tehát éljen meg a bevételeiből. A résztvevők sokkal engedékenyebbek voltak egy másik, talán még szentségtörőbb felvetéssel kapcsolatban: a levéltárak eladhatják-e iSaját anyagukat? A válasz: igen, ha ez duplum vagy olyan egyéb irat, aminek csekély a forrásértéke, és egyébként is ki kellene selejtezni. Az nyilvánvaló, hogy nagy bevételre ebből a forrásból nem számíthatnak a levéltárak. Még a régóta piaci közegben tevékenykedő nyugati levéltárak is csak tapogatódzó lépéseket tettek a magánszektor felé. Az persze nem ritkaság, hogy egy-egy kiállításhoz, konferenciához szponzort keresnek és találnak. A magánszektor már régóta felismerte, hogy a kulturális ügyek, rendezvények pénzügyi támogatása jó befektetés, mert pozitív képet alakít ki a cégről. Jó példa a fentiekre az IBM cég és az egyik legnagyobb spanyol áruházi vállalat közreműködése a sevillai Indiai Levéltár iratanyagának informatizálásában. A mintegy 14 millió dollárba kerülő program keretében optikai lemezen rögzítik (fényképezik) a Kolumbusz utáni korai amerikai történelemnek talán legfontosabb iratait tartalmazó levéltár anyagát, és elvégzik a számítógépes feldolgozást. A program befejezése után ez a hatalmas iratanyag szerte az országban számítógépes terminálokon hozzáférhetővé válik. Bár egyre több a fentihez hasonló, igaz, méreteiben kisebb együttműködés a levéltárak és a magánszektor között, megtervezett stratégián alapuló rendszeres együttműködésre azonban nincs példa. Az előadók szerint ha a levéltárak jelentős magánforrásokat kívánnak hosszú távon bevonni, akkor a következőket kell tenniük : — piacfelmérést kell végezni, melyben feltérképezik, hogy milyen feladatra, illetve célra milyen külső érdeklődőt tudnak megnyerni; 79