Levéltári Szemle, 42. (1992)

Levéltári Szemle, 42. (1992) 3. szám - KILÁTÓ - Auer, Leopold: Ausztria történetének írott forrásai: a megőrzés és feltárás problémái / 52–75. o.

század kezdete politikai és kulturális történetének kincsesbányáját, de van egy másik mérhetetlen értéke is, mégpedig nem is az egyes eseményekhez és jelen­ségekhez kapcsolódó hírekben, hanem a feljegyzések állandóságában, ami lehe­tővé teszi, hogy egy meghatározott társadalmi réteg életét napi folyamatában és szokásaiban belülről ismerjük meg. Az egy egész életen át, 1752—1813 között, vezetett napló valóban egyedülálló forrás. 159 Milyen végkövetkeztetéseket vonhatunk le az iratok fennmaradásának itt vázolt körülményeiből és az osztrák történelem írásos forrásai feltárásának ál­lapotából. Ami a megmaradást illeti, a könyvtárakra és még inkább a levéltá­rakra esik a legnagyobb felelősség. Feladatuk, az iratanyag megőrzése, a törté­netileg értékes források megsemmisülésének megakadályozása és a már archi­vált anyag fennmaradásának biztosítása megfelelő elhelyezés és konzerválás út­ján. Ez átgondolt selejtezési programokat kíván, erőfeszítéseket a hatósági irat­anyag szabályszerű átadásáért, utánjárást a magántulajdonban lévő iratokért, 160 pénzügyi és személyi feltételeket a restaurálás és mikrofilmezés érdekében. Az iratmegőrző intézményeknek a feltáró munkát meg kell osztaniuk a ku­tatást végző intézményekkel. A tevékenység súlypontja az eltérő feladat-meg­határozások szerint a skálán a jegyzékeléstől a kiadásig, illetve a kritikai-elemző kiértékelésig és ugyanezen sorrendben a levéltáraktól és könyvtáraktól az egye­temi kutatásig tolódik. A felsorolt kívánságlistából a kiadási tervekre vonat­kozó végkövetkeztetés magától adódik, mégpedig az, hogy egy erős, intézmé­nyesen biztosított kiadási tevékenységre kell törekedni, 161 melyben éppen egy olyan intézetnék van különleges feladata, mint az Institut für österrei­chische Geschichtsf orschung. Pillanatnyilag csak négy nagy, és ezalatt az oszt­rák történettudomány csapatmunkában végzett feldolgozó terveit értem, nem regionális jellegű elképzelés létezik: a Regesta Imperii és a Monumenta Germa­niae Diplomata kiadásában történő közreműködés, 162 ami mindkét, de különö­sen a második esetben az osztrák történelem számára is jelentős; valamint az 1848—1938 közötti (azaz a Monarchia és az első Köztársaság időszaka) minisz­tertanácsi jegyzőkönyvek kiadása. 163 Időrendileg nézve ezek között sajnálatos űr tátong, melynél bizonyára egy olyan kicsiny állam, mint Ausztria, lehatárolt pénzügyi és személyi tartalékait is számításba kell venni. Ami végül a történelem-értésünkre vonatkozó következtetést illeti, befeje­zésül ismét Arnold Esetthez térhetünk vissza: „Ami ránk maradt forrás van, s ami nincs, ahogyan a forrás vezet bennünket s ahogyan félrevezet, ez ... ami minden disciplinában felmerül, amely a történeti folyamatokkal foglalkozik" 164 Amit a történész tenni tud s amit tennie kell az az, hogy „ezt a problémát leg­alább tudatosítja és megkísérel ellentállni annak, hogy teljesen a saját forrásai vezessék, ... amikor példásan közreadható, ami csak egyszerűen fennmaradt... A megmaradt együtteseknél érthetőbben kell kérdeznünk: mi veszhetett el, mi­nek kell ittlennie s ennél még több indítékra figyelni, amelyek a valóságnak a fennmaradt anyag révén történő torzulására és átrendezésére utalnak; ismér­veket kialakítani, amelyek a torzítás megszüntetéséhez hozzájárulhatnak. Meg kellene kísérelnünk a túl sokszor idézett véletlenből kiragadni néhány elemet és a fennmaradt anyag sorsát minden lehetőség szerint különböző irányokból megmagyarázni. Mindez hozzájárulna egy mértéktartó kép elnyeréséhez". 165 A feladatok, amelyek az osztrák történelem forrásainak megőrzésénél és feltá­rásánál adódnak ezzel egy végtelen történet dimenzióiba nőnek át. De aligha­nem végül ez az a körülmény, amely a tudománnyal való foglalkozás izgalmát kiváltja. 64

Next

/
Oldalképek
Tartalom