Levéltári Szemle, 42. (1992)
Levéltári Szemle, 42. (1992) 1. szám - A privatizáció és a levéltárak: nemzetközi szakmai konferencia Budapesten / 14–22. o.
tályba lépése óta eltelt 3 hónap alatt 200 000 kárpótlási igényt nyújtottak be.) Az emberek egy része ugyan rendelkezik az egykori tulajdonára vonatkozó valamiféle dokumentummal, többségük azonban mégis arra kényszerül, hogy igénye megfelelő dokumentálásához pótlólagos bizonyítékokat szerezzen be. A földdel kapcsolatos igazolásokért főként a földhivatalokat és a földet használó termelőszövetkezetet, a házingatlanok államosítására vonatkozó adatokért túlnyomórészt az önkormányzatokat, illetve az ingatlankezelő vállalatokat keresik fel, de ha ott valamilyen oknál fogva nem kapják meg a szükséges iratokat, akkor e két vagyontípus egykori tulajdonosai is a levéltárakhoz fordulnak. Különösen nagy feladat és felelősség hárul azonban a levéltárakra a harmadik tulajdonosi csoporttal, az egykori vállalkozások tulajdonosaival szemben, mivel az erre vonatkozó adatok igazolása kizárólag a levéltáráktól remélhető. 1991. augusztus 10. (a törvény hatályba lépése) és október 31. között mintegy 30 000 állampolgár — tehát az egykori kárt szenvedettek, illetve a várhatóan kárpótlási igényüket bejelentők töredéke — kereste fel a levéltárakat. Ezek közül mintegy 7 000 fő az egykori főhatóságok iratanyagait őrző Űj Magyar Központi Levéltárhoz fordult. E levéltárban az ügyfélforgalom 1991-ben várhatóan mintegy tizenötszöröse lesz az előző évinek. Októberben azonban a tavaly októberihez viszonyítva hozzávetőlegesen hetven-nyolcvanszor több beadvány érkezett, ami nehezen megoldható feladat elé állít bennünket. A nehézséget a következők okozzák: 1. Az egykori vállalatok államosítása során — a közhiedelemmel ellentétben — mindent pontosan dokumentáltak. Legalább 8—10 olyan irattípus (jegyzőkönyv az államosításról, a kirendelt vállalatvezető jelentése, adatlapok, statisztikai jelentések, kártalanítási előlegkérelmek stb.) keletkezett, amelyek a mostani kárpótlás szempontjából releváns adatokat tartalmaznak. Ezeket a dokumentumokat részben az ágazatilag illetékes miniszterhez, részben a Minisztertanács gazdasági kabinetjeként működő Népgazdasági Tanácshoz, részben a Pénzintézeti Központhoz, illetve a kártalanítási előlegeket folyósító Magyar Nemzeti Bankhoz kellett megküldeni. A keletkezett dokumentumoknak azonban csak egy része került be a levéltárba, mert esetenként kiselejtezték, egyes irategyüttesek pedig a gondatlan kezelés vagy a nem megfelelő tárolás következtében elpusztultak. 2. A fennmaradt és levéltárba került iratanyag az egykori adminisztráció szakszerűtlensége miatt rendkívül nehezen kezelhető. Ez volt az az időszak, amikor az iratkezelést részben az átgondolatlan és rövid életű iratkezelési reformok, részben a bürokrácia elleni harc jegyében végrehajtott racionalizálás és létszámcsökkentés, legfőképpen azonban a „megbízhatatlan" hivatalnokok lecserélése és az iratkezelés elemi szabályait sem ismerő új káderek beállítása zilálta szét. Ennek eredménye, hogy az iratanyagokhoz sok esetben nem készültek mutatókönyvek, s akár iktatószámok szerint vannak lerakva az iratok, akár tematikus rendben, az egyes ügyek nehezen kereshetők vissza. 3. További nehézséget okoz, hogy 1949 után az államapparátus a permanens átszervezés állapotában volt. Sorra-rendre jöttek létre az új minisztériumok, amelyeket ezután — néha már egy fél évi működés után — összevontak, majd ismét más feladattal szétválasztottak. Ugyanez a képlékenység jellemezte az egyes államigazgatási szervek belső szervezetét is. Egyes ügykörök évről évre vándorolták egyik főhatóságtól a másikhoz, egyik szervezeti egységtől a másikhoz. Ez azt jelenti, hogy sohasem lehet pontosan tudni, hogy egy államosítási ügy iratai mely főhatóság melyik osztályának iratanyagában keresendők, s így rendszerint 3—4 fond különböző állagaiban kell kutatást végezni. (A malom21