Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 1. szám - MÉRLEG - Novák Mária: Szeged színháztörténetének forrásai a Csongrád Megyei Levéltárban I–III. köt. 1719–1950. Bp., 1989–1990. / 92–93. o.

Szeged színháztörténetének forrásai a Csongrád Megyei Levéltárban I—III. kötet 1919-1950. Szerkesztette és a bevezetőt írta Dunainé Bognár Júlia és Blasovich László (Színháztörténeti Könyvtár 18., 21., 22.) (Magyar Színházi Intézet Bp., 1989—1990. Soksz. 284, 212, 405 p.) A levéltári iratanyagok — még rendezett állapotukban is — holt tőkének számítanak szellemi örökségünk kincsestárában, életre akkor kelnek, ha értő kezek kötetbe gyűjtve hozzáférhetővé teszik a történészek és az érdeklődő olvasók számára. Két tudományos műhelynek — a Csongrád Megyei Levéltárnak és a Magyar Színházi Intézetnek — az együttműködése ilyen eleven értéket hozott létre. Forrásgyűjtemény közreadásánál sem elhanyagolható ugyanis, hogy csupán egy szűk „szakmai" igényt képes-e kielégíteni, vagy ismeretterjesztő olvasmányként is megjelenhet a könyvpiacon. Jelen esetben a forrásanyag feldolgozásának, s a kötetek megszerkesztésének metódusa biztosítja e kettős szempont érvényesülését. A mintegy kétezer irat kötetenkénti tagolása megfelel a társadalomtörténeti fejlődéssel korrelatív viszonyban álló színháztörténeti korszakoknaik. Az első kötet iratanyaga — 1719-től, III. Károly „nyilvános helyeket... nevezetesen: színházat" engedélyező szabadalomlevelétől 1886-ig, a Tisza partján ma is látható szép színházépület átadási jegyzőkönyvéig — mintegy visszatükrözi a magyar színházkultúráért és az állandó színházért folytatott küzdelmet. Példák a regeszta adattárból: 1903-ban „a tanács örömmel veszi a Játszó Társaság küldését, hiszen ez hozzájárul a magyar nyelv ügyének előbbreviteléhez". A városi tanács 1828-as jegyzőkönyve már arról tudósít, hogy a magyar színtársulatoknak mindenkor elsőbbséget kell élvezniük a németekkel szemben. A hazafias buzgalom mégis kevésnek bizonyult a színházépítés költségeinek előteremtéséhez, s ezért a színi előadások számára a városháza nagytermét használták hosszú időn keresztül. A II. kötet (1886—1919) a magyar s ezen belül a szegedi színház diadalmas korszakát dokumentálja; amikor is a színház a nemzeti kultúra és a polgárosodás szimbóluma lett. 1889-ben a város Törvényhatósági Bizottsága a belügyminiszterhez küldött levelében kinyilvánítja, hogy „A színház elsőrendű és természeténél fogva leghatásosabb közművelődési intézmény." Áldoznak rá bőven a városi adókból; évente korszerűsítik, alakítják, javítják az épületet és berendezését. Az 1920-szal kezdődő harmadik kötet iratkivonataiból már érzékelhető a színház kulturális monopolhelyzetének hanyatlása. A közönség meg- vagy visszahódításának kísérletét jelzi 1932-ben a színigazgató levele, amelyben azt kérvényezi, hogy a külváros lakosságának és a gazdaköröknek engedélyezzék ugyanazt a kedvezményes jegyvásárlást, mint amiben a tisztviselők részesülnek. A színház mind válságosabb helyzetét végül az 1950-es államosítás oldja meg. Az államosítás dokumentációjával zárul a háromkötetes regesztagyűjtemény. 92