Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 3. szám - MÉRLEG - Haraszti György: A törökellenes felszabadító háborúk újabb irodalmából / 77–81. o.

husel, a spanyol Mailand, de Kassa, Pozsony és Pétervárad (Petrovardin) stb., stb. (125—152. old.). A szöveggondozás általában is számos kívánnivalót hagy maga után: pl. egyes- és többesszám egyeztetésének hiánya: „...a török hadvezetés legütőképesebb egységeiket jobbára merev fanatikus védelemre kárhoztatták" (118. old.), tárgyi tévedés ignorálása Sugár István cikkében: értelemszerűen az 1687-es hadműveleti terv helyett az 1686 !-os haditervnek kell állnia (220. old.), hasonlóképp hibás Dankó Imrénél Érsekújvár visszafoglalásának dátuma (202. old.), ugyanott utalás történik rá, hogy Rázsó előadásában kitért Caprara és Sávolyai Jenő ellentétére — ez Rázsó végleges szövegéből hiányzik), a 307—308. oldalon az anyag tagolása hibás stb.]. A további előadások immár egyre táguló körökben elemezték a felszabadító háború különböző aspektusait. A háborúban áttételesen résztvevő korabeli nyugat-európai nagyhatalmak — Franciaország, Anglia, Hollandia — álláspontját, tevékenységük motívumrendszerét a kötet egyik lektora, Bariska István ismertette (Franciaország és a tengeri nagyhatalmak viszonya a magyarországi török háborúkhoz) a Buda Expugnata c. forráskiadvány történeti bevezetőinek és Magyarországon javarészt ismeretlen dokumentumainak alapján. Varga J. János előadásában (Az 1683—1687-es katonai sikerek politikai következményei) röviden összefoglalta a jól ismert tényeket; Erdély Habsburguralom alá vetését, a Habsburgok örökös fiúági királyságának elismerését és az Aranybulla ellenállási záradékának eltörlését. Jó példa a Szakály Ferenc által elutasított korábbi történetfelfogásra Dankó Imre egyébként érdemes műve (A „Caraffa-járás" emlékei). Bevezetésében a tanulmány feleleveníti mindazt — ira et studio —, amit a „kurucos" Habsburg-ellenes történetírás a felszabadító háborúk kapcsán a bécsi udvar politikájáról mondani szokott volt. A második rész érdeme a Caraffa debreceni kegyetlenkedéseire vonatkozó eredeti források rekapitulálása. A harmadik, sajnos legrövidebb rész az igazán érdekes; a szerző több évtizedes etnográfiai kutatásai alapján a debreceni néphagyomány (mára teljességgel kipusztult) Caraffa képével foglalkozik. Valamivel pozitívabb, bár ugyancsak önkényes szerepet játszott Caraffa Eger viszszaszerzésénél, amint erről Sugár István részletező írásából (Eger kapitulációja és létrejöttének körülményei) értesülhetünk. Bezerédy Győző előadásában (Dunaszekcső és Sellye vára a pecséteken) a két erődítmény és az oltalmukban meghúzódó mezővárosok hódoltság-kori településtörténetének vázlatára tesz kísérletet korabeli források és szigillográfiai módszerek felhasználásával. Vass Előd kutatásaihoz (némiképp kritikusan) kapcsolódik Timár György írása (Baranya népének kontinuitása a török korban). Timár a forrásbázis elemzése alapján arra az eredményre jut, hogy bár a terület magyar népessége közel l/9-ére csökkent, a kontinuitás egyes falvakban 150 éven keresztül is kimutatható. Heckenast Gusztáv rövid, de lényegretörő áttekintésében (Űj üzemi formák Magyarország iparában a XVII—

XVIII. század fordulóján) számolt be a középkori kereteket meghaladó, részben a törökellenes küzdelmek kihívására létrejövő új hazai ipari vállalkozások (textil-, bőr- és vaskohászati manufaktúrák) kezdeteiről. A kötet másik külföldi szerzője, Stjepan Srsan, az Eszéki Történeti Levéltár főarchiváriusa a magyarsággal évszázadokig szimbiózisban élt délszláv szomszédunk „törökképét" mutatja be a szép- és szakliteratúra tükrében (Törökök a XVI. és XVII. századról szóló horvát irodalomban). A fordításról újfent csak kevés jót mondhatunk; első látásra is eltér a horvát eredetitől, suta, helyenként alig érthető, magyartalan. [Nagyköltemény (266. old.) eposz helyett, „határőrvidékről, kialakulásától egészen a leszereléséig" (268. old.), „... a pillanatnyi politika később is a saját szükségleteinek megfelelően irányítja az ösz79