Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 3. szám - Kemény János: A közigazgatási bizottságok feladatkörének változásai 1876–1914 között / 6–30. o.

inte messzebb tekintett a törvényhatóság határainál. Egymás után tette a javaslatokat, arról, hogy milyen törvényeket kellene hozni és hogyan kellene a meglevőket módosítani, de hamarosan világossá vált, hogy hiába. A későbbiekben a bizottság a hivatali teendőinek ellátása mellett gyakorlatilag nem tett mást, mint csatlakozott a fontosabb tárgyú törvényhatósági bizottsági határozatokhoz és felterjesztésekhez, így nyomatékosítva őket, és mintegy sürgetve a megvalósításukat. Persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy a közigazgatási bizottság hivatali feladatai az évek során egyre nőttek, egyre több igazgatási feladatot kapott változatlan működésű feltételek mellett. Sarlós Béla igen nagy jelentőséget tulajdonít a közigazgatási bizottsági tagok fegyelmi felelősségének, illetve a bizottság fegyelmi jogkörének. Abszurdnak tartja, hogy a bizottságban azok fegyelmezik egymást, akiknek a közigazgatás harmonikus vezetésének és irányításának érdekében állandóan együtt kell működniük. Véleménye szerint ez teljes képtelenség, és a bizottsági tagok fegyelmi felelősségének elhomályosítását jelenti.

107 A bizottság fegyelmi jogkörének megítélésekor azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy 1. Itt első fokú fegyelmi eljárásról van szó, nem pedig a közszolgálati alkalmazottak polgári vagy büntető törvényekbe ütköző cselekméényeiről; 2. A másodfokú és egyben végső döntés joga a tisztségviselők hivatali feletteseinek, a minisztereknek a kezében van;

108 3. A fegyelmi bíróságok a korszakban éppúgy mint később is kollegiális alapon szerveződtek.

109 Sarlós Béla úgy ítéli meg, hogy a közigazgatási bizottsági törvény a bizottság államhivatalnok tagjait elvonta a miniszterek közvetlen fegyelmi hatásköre alól, úgy látja, hogy a miniszterek a közigazgatási bizottság döntése előtt vagy döntése nélkül semmiféle fegyelmezési eszközzel nem rendelkeztek a középfokú állami közigazgatás vezetőivel és beosztottaival szemben.

110 Ügy hiszem, ez nem ilyen egyértelmű. A törvény kimondta, hogy a közigazgatási bizottságnak a fegyelmi eljárást a saját tagjai ellen az illetékes miniszter kívánságára meg kell kezdeni, hogy a közigazgatási bizottság fegyelmi határozata ellen van helye fellebbezésnek, s hogy a fellebbezéseket az állami tisztviselők esetében az illetékes szakminiszter, a törvényhatósági és a községi (városi, járási) alkalmazottak esetében pedig a belügyminiszter bírálja el.

111 A törvény még a közigazgatási bizottság fegyelmi hatósága alól kivont királyi ügyész esetében is megadta a bizottságnak a fegyelmi eljárás kezdeményezésének a lehetőséget, amikor kimondta, hogy ha a közigazgatási bizottság a királyi ügyésznél kötelességmulasztást lát, vagy ellene fegyelmi eljárás elrendelését látja szükségesnek, további intézkedés megtétele céljából jelentést köteles tenni az igazságügyminiszternek.

112 Nem lehet szó tehát arról, hogy „még csak állásuktól felfüggeszteni sem lehet a középfokú állami közigazgatás vezetőit, mert erre a közigazgatási bizottsági törvény szerint sem a bizottságnak, sem elnökének, sem a fegyelmi választmánynak, sem a minisztereknek nincs joguk."

113 A közigazgatási bizottsági törvény nem tartalmaz ilyen bitételeket, viszont — mint fentebb részleteztem — lehetőséget ad a bizottságnak arra, hogy ellenük fegyelmi eljárást kezdeményezzen, miniszteri kezdeményezésre pedig köteles lefolytatni az eljárást. Ez alól csupán két kivétel van, a királyi ügyész — akinek káros tevékenységére fel kell hívnia minisztere figyelmét —, és a főispán, akit a belügyminiszteri kezdeményezésre a király nevez ki és mozdít el.

114 Kétségtelen, hogy az állami alkalmazottakra vonatkozó fegyelmi jog a korszakban kidolgozatlan, illetve meglehetősen hézagos, de ez nem jelenti azt, hogy nem tartoznak fegyelmi felelősséggel és fegyelmi eljárás alá nem vonhatók. Sarlós Béla azt is felrója a közigazgatási bizottságoknak, hogy amellett, 25