Levéltári Szemle, 41. (1991)

Levéltári Szemle, 41. (1991) 1. szám - HÍREK - Müller Veronika: A levéltári kutatási korlátozások kérdései: I. A személyiségi jogok védelme és a kutatási szabadság: szakmai tanácskozás az Új Magyar Központi Levéltárban / 98–103. o.

személyiség jogvédelmét az egyes irattípusok esetében. Ilyen meggondolásból részletesen ismertette a hozzászóló a bírósági irategyüttes iratfajtáit és irattípusait, azok történeti értékét, továbbá azt, hogy mely irattípusok kutathatósága lenne feltétlenül indokolt, illetve melyek feltárása sért személyiségi jogot. Végezetül véleménye szerint a bírósági iratanyag kutatásában való eligazodást megkönnyítendő a bíróságoknak az lenne a feladatuk, hogy egységesítsék a jogrendet, és valamiféle elvi útmutatót is adjanak ki, ami megkönynyítené a kutatási kérelmek egységes elbírálását. A levéltárosnak feladata lehetne egyrészt anonimizálni az iratokat, de ez technikailag kivihetetlen, másrészt ki lehetne emelni magukat az iratokat, amelyekben foglalt adatok nem sértik a személyiségi jogot — recenzens szerint ez szakmailag elfogadhatatlan és értelmetlen lenne —, harmadsorban a történészek számára ki kellene dolgozni egy publikálási etikai kódexet. Utolsó felkért hozzászólóként Vass István (UMKL) „Kutatási szabadság és a személyiségi jogok védelme az NSZK-ban" címmel szólt. A korreferens úgy gondolja, hogy a külföldi szabályozások ismerete fontos a számunkra annak ellenére is, hogy a különféle szabályozásokat nem lehet átvenni, hiszen az egyes európai országokban sem egyformák a kérdéskört szabályozó jogszabályok, másrészt azért sem, mert a sajátos kelet-európai irategyüttesekre nem is lehet alkalmazni a nyugat-európai szabályokat. A Német Szövetségi Köztársaság levéltárügye viszonylag kiegyensúlyozott fejlődést mutat. A kutatási szabadságot, mint alapvető emberi jogot, 1973-ban szabályozták törvényileg. A 70-es években ugyanakkor fontossá vált, elsősorban a számítástechnika elterjedését követően a személyiségi jogok védelme is. 1977-ben jelent meg a szövetségi adatvédelmi törvény, ami természetesen a levéltári munkát és a kutatást erősen érintette, ez utóbbit megszorító jelleggel, így a 70-es évek végén, a 80-as évek elején sorra jelentek meg azok a rendeletek, amik a személyre vonatkozó adatokat tartalmazó irategyüttes levéltárba adását megtiltották, továbbá érvényesíteni kezdték a személyiségi jogok védelmét a közelmúlt történetére is visszavetítve. Az adatvédők szerint az adatokért a felelősséget az viseli, akinél az adathordozó anyag éppen van; ebből következően nem szabad a levéltárnak átadni az államigazgatásban keletkezett teljes anyagot, csak részanyagot; továbbá a kutatás tekintetében különbséget kell tenni a kutatók egyes csoportjai között (pl. tudósok, újságírók, érintettek stb.). Válaszul az adatvédők támadására 1989-ben jelent meg a szövetségi levéltári törvény, ami nem tesz különbséget a kutatók egyes csoportjai között. A törvény szerint az adatvédelmi szempont nem befolyásolja azt, hogy milyen irategyüttesek kerülnek be a levéltárba; az adatokat az állami szerv nem igényelheti vissza, nem kapcsolhatja össze később keletkezett adatokkal; rögzíti a törvény az iratanyagban érintett személyek jogosultságait; a kutatási korlátozási idő a személyi vonatkozású anyagok esetében az érintett halálától számított 30 év, illetőleg az érintett születésétől számított 110 év. A felkért hozzászólásokat követően további hozzászólások hangzottak el. — Kársai László (Történettudományi Intézet) szerint a levéltárosok szemszögéből történik annak megítélése, hogy ki kutathat és mit. A történész célja a kutatás, a múlt megismerése és feltárása. A dokumentumok, amik erre a kérdésre választ adnak, nagyon is személyekhez kötöttek, anonimitás, akár az iratok, akár a publikációk vonatkozásában, megvalósíthatatlan. Véleménye szerint az új jogszabály a levéltáros döntési jogát kiszélesítette, és ezzel nem ért egyet. Végül leszögezte, hogy alapvető emberi jog a kutatás szabadsága, és ezt nem lehet korlátozni. — Rainer M. János (Történettudományi Intézet) hozzászólása szerint két érdek, az iratőrző (korlátozó) és a kutató érdeke áll egymással szemben. A kutatás joga ugyanúgy alapvető emberi jog, mint a személyi101