Levéltári Szemle, 40. (1990)
Levéltári Szemle, 40. (1990) 1. szám - KILÁTÓ - Künstler Ferenc: A második európai levéltári konferencia / 70–79. o.
nyitó-koordináló tevékenysége, noha főképp a szövetségi állami levéltáraknak kifejezetten igénye lenne erre, meglehetősen közvetett, áttételes módon valósul meg. A két nemzeti levéltár közötti második fő különbség a szerző szerint a magánlevéltárakhoz való viszonyukban gyökerezik. Kanadában a Nemzeti Levéltár — a kulturális és nemzeti örökség kormányzati támogatásának az 50-es évektől érvényesülő erős hagyománya nyomán — jogszabályban is (meghatározott feladata az országos jelentőségű állami és magániratok szisztematikus gyűjtése annak érdekében, hogy a kormányzat hatékony tevékenységének és mindenfajta történeti kutatásnak a megkönnyítésén kívül biztosítsa az állampolgári jogok védelmét, valamint a nemzeti identitás tudatának levéltári dokumentumokon, mint a nemzet kollektív emlékezetén alapuló erősítését. Ez a megközelítés lehetőséget nyújt arra is, 'hogy a Nemzeti Levéltár a köziratok mellett magániratokat is átvegyen. Az USA Nemzeti Levéltárának gyűjtőköréből viszont a magánlevéltári anyag teljességgel hiányzik, ami a magániratokat őrző egyéb intézményeknek —• az ország levéltári rendszerén belül — eleve kiemelkedő szerepet biztosít. Hasonló vonás a két nemzeti levéltár tevékenységében — s ez vonatkozik a szövetségi állami, illetőleg tartományi levéltárak többségére is — az iratkezelés ügye iránti erős elkötelezettség, a szervek ez irányú feladatainak végrehajtásába történő közvetlen, az európai országokénál jóval nagyobb mértékű bekapcsolódás. A szövetségi államok (USA), illetve a tartományok (Kanada) levéltárai tevékenységének megítélésénél figyelembe kell venni, hogy a közigazgatási egységek a levéltárakat érintő kérdéseket erősebb vagy gyengébb, de mindenképpen önálló jogszabályokkal rendezték, továbbá különböző történelmi háttérrel rendelkeznek, valamint eltérő helyzetet foglalnak el az adminisztratív szervezetben. Az igazgatási struktúrába beépült állami levéltárak gyűjtőmunkája főleg a köziratokra korlátozódik, az állami levéltári feladatokkal felruházott történelmi társaságok ellenben szélesebb körből, így a magánszektorból is átvesznek iratokat. Arra a kérdésre, hogy a területi levéltáraknák általában hol van az optimális helyük az igazgatási rendszerben, Sigmond válasza: ott, ahol a legkedvezőbb a fogadtatásúk, s ezzel összhangban legnagyobb anyagi támogatásuk mértéke. A helyi levéltárak esetében a szerző némi .meglepetéssel állapította meg, hogy Európával szemben Észak-Amerikában ez a levéltártípus, főleg városi szinten, igen elhanyagolt helyzetben van, vagy egyszerűen nem is létezik. A jelenségre ésszerű magyarázattal nem tudott szolgálni. Mindenesetre a helyi levéltári rendszer gyengeségét súlyos problémának minősítette, egyebek között azért, mert véleménye szerint ez a szint képezi a levéltári intézmények „piramisának" alapját. Az irataikra kevés figyelmet fordító helyi hatóságok helyett a gyűjtőmunkában elsősorban — a szövetségi államokhoz 'hasonlóan — a helyi történelmi társaságoknak, valamint egyéb lokális szervezeteknek kellene aktivizálódniuk. Az európai tapasztalatok ismeretében a szerző állította, hogy a helyi levéltárak csak akkor működhetnek sikeresen, ha tevékenységüket nem korlátozzák csupán a köziratokra, hanem mellette magánintézmények és -személyek iratait is gyűjtik, s egyfajta, a település múltjának egészét felölelő történeti dokumentációs központtá válnak. Az ilyen alapon szervezett szakmai tevékenység egyben nagyobb helyi támogatásra is számíthat. Az újvilágban követett azon levéltár-politika azonban, amely arra serkenti a magánszervezeteket, vállalatokat és állampolgárokat, hogy történeti irataik fennmaradásáról maguk 76
