Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 3. szám - K. Lengyel Zsolt: Magyarságkutatás Münchenben: adatok és gondolatok az Ungarisches Institut München munkájáról / 37–51. o.

2. A személyi feltételek problémája az előbbi összefüggésében merül fel. Ugyanis a szabad munkatársi rendszer jellegénél fogva nemcsak a költségvetést kevésbé megterhelő megbízások előnyét nyújtja, hanem a kelleténél erősebb fluktuációt is eredményez, amely a hosszú távú tervezést megnehezíti. A biztos elhelyezkedés hiányában nem az intézeti, hanem szükségképpen a munkatársi igények határozzák meg azt, hogy ki, meddig és hogyan azonosul a szorgalmas mindenes, esetenként bizony pusztán önerőre épülő képlettel. 3. Márpedig — s ezzel a szakmai szempontokhoz értünk — az egyes tevékenységek hosszú távú ütemezése nélkül aligha korszerűsíthető az intézet hagyományos évkönyv-könyvsorozat-gyűjtemények tagoltsága. Mivelhogy a belső és külső munkatársak tudományos érdeklődésének tárgyköre nem mindig igazodik az intézet teendőihez, kutatási programok sem szervezhetők meg. Nem egyedül az anyagi fedezet hiányzott mindmáig ahhoz, hogy — például — az intézeti gyűjtemények valamelyikének feldolgozása beágyazódjék egy átfogóbb munkatervbe.

41 Egy ilyen kutatásokat egybehangoló részleg öntörvényűséget és folytonosságot biztosíthatna az intézetnek, s végkifejletében iskolát: értelmes jövőt. 4. Jövő létezhet esetlegesen is. De akkor hiányzik belőle az a saját színezet, amely a hétköznapokban távlatot, a válságban pedig fogódzót nyújthat. Ha most végezetül ezt az eszmei feltételrendszert vizsgáljuk, egy olyan talajra jutunk, amely tulajdonképpen termékenyebb nem is lehetne. Hiszen az UIM kezdeteitől fogva egy olyan fő rendező elv szerint fejtette ki tevékenységét, amely többször is kiállta az idők próbáját. Ha az integrációs eszme értéke máig csak az elméletben — vagy csak a Bogyay-munkák Nyugaton aratott sikerei kapcsán

42 — jelentkezett volna is, úgy hát mostanában az UIM mindennapjaiban nyilvánul meg: most, hogy a külhoni magyar intézmények vezetőit létjogosultságuk kérdése ejti gondolkodóba. Minek hallassuk szavunkat, ha a magyarságközpontban nincsen rá többé szükség? A nyolcvanas években a ^nyugati magyar nemzeti kisebbsége eszmei megalapozottságára és öntörvényűségére visszhangtalanul kérdeztek rá egyesek ;

43 ma annál indokoltabb a megkerült kilátóba visszatérni egy figyelmeztetés erejéig legalább: ^öntudatos népcsoporttá válunk-e, vagy eltűnün

,

k«?

/j/

' Az UIM szemléletét sosem az emigránsok eltökélt ideiglenessége szabályozta. A nyugati magyar történelem végét megkondító »harcunkat megharcoltuk^/

15 reménye szervezetét érintetlenül hagyta, minthogy nem a magyarországi politikai rendszer megdöntésén fáradozott. Erre se képesítése, se eszköztára nem hatalmazhatta fel. Helyét a nemzetközi tudományosságban keresve, inkább kiadványaira összpontosított, amelyeket igyekezett úgy szerkeszteni, hogy azok szakmai színvonallal, ne mozgalmi hovatartozással tűnjenek ki. S a biztató viszszajelzás az egyik oldalon érintett magyarországi tudományos fél részéről nem maradt el. Ugyanis az a folyamat, amelynek során az UIM kiadványai ^egyetértve, vitatkozva« remélhetőleg beépülnek'

1

'

5 a magyarországi tudományosságba, együttműködésre serkentve azt, már a Kádár-időszakban beindult/'

7 és tart ma is/'

8 Az intézet levelezése ebben a vonatkozásban gazdag adattára a jó két évtizedes folyamatos és tehermentes magyar-magyar kapcsolatoknak könyvtári-szerkesztőségi és személyi szinten egyaránt. Az a tény pedig, hogy a budapesti Kiadói Főigazgatóság 1988 júliusában a Szabó T. Attila és Jakó Zsigmond tiszteletére összeállított Studia Hungarica 31. és 32. kötetéből átvett hetven példányt, egyrészt azért jelentős, mert jelezte az intézeti könyvtermelés .szélesebb körű — a nemzetközi cserét túllépő — terjesztésének lehetőségét Magyarországon. Másrészt arra emlékeztet, hogy az UIM-ben érdemes ezentúl is olyan feldolgozandó témákat keresni, amelyek a pártpolitikai és világnézeti érdékek szövevényében viszonylag függetlenül mozgathatók, 43