Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 1. szám - Tervezet a magyar levéltárügy újraszabályozására / 8–29. o.

csak 3 évig voltak hatályban. Ekkor ugyanis, a politikai-állami berendezkedésben végbement gyors változások miatt új levéltári jogszabály (1950. évi 29. sz. tvr.) jelent meg. III. Az 1950. évi 29. sz. tvr. és a területi levéltárak létrehozása Az 1950. évi levéltári tvr. — bár az előző törvény szakmai alapelveit, s jórészt szövegét is átvette — a kialakult helyzetnek megfelelően elsősorban abban tért el a korábbi szabályozástól, hogy az irattári, illetve önkormányzati és magánlevéltári anyagot szinte teljes egészében állami levéltárakban kívánta megőrizni, egységes szempontok szerint feldolgozni és hozzáférhetővé tenni. A központosított állami levéltári szervezet modelljének megfelelően a VKM felügyelete alá tartozó hatóságként létrehozta a Levéltárak Országos Központját, s ennek irányítása alá helyezte az Országos Levéltárat és az állami kerületi levéltárakat. Megszüntette az önkormányzati levéltárakat, s irataikat, a többi államosított levéltári anyaggal együtt — a csak papíron létező — kerületi levéltárakba utalta. A levéltári raktárak hiányának áthidalása érdekében minden állami hivatalt, intézményt és vállalatot arra kötelezett, hogy irattárából ötévenként a „jelentéktelen iratokat" kiselejtezze, s a fennmaradó részt, mindaddig, amíg az az állami levéltárba át nem kerül, levéltári anyagként kezelje és abban a kutatást megengedje. A nem állami tulajdonban lévő levéltári anyag védelmét illetően az 1947-ben rögzített alapelv nem változott, de az egyházi levéltárak nemzeti érdekű magánlevéltárrá minősültek át, s a LOK igen szoros szakmai felügyelete alá kerültek. Az új szabályozás lehetővé tette nemcsak a magánlevéltárak, hanem a létrehozó napi használatában lévő nem állami irattárak, valamint egyes iratok közérdekűvé, vagyis védetté nyilvánítását is. Az iratkezelés 1947-ben elrendelt szabályozása helyett az irattárak tárgyi szempontú rendszerezését szolgáló, átfogó iratkezelési reform — 1948-ban a közigazgatási számrendszer, majd 1952-től az ezt felváltó csoportszámos Iktatási rendszer — bevezetésére került sor. Ebből következően a levéltári tvr. már nem iratkezelési, hanem csak iratselejtezési szabályzatok készítését írta elő. Az állami kerületi levéltárak felállítása — mint irreálisnak minősített terv — rövid időn belül lekerült a napirendről. A minisztérium ezért 1952-ben, a kialakult szükségállapotot legalizálva, a volt törvényhatósági levéltárakból — az egy városban működők szervezeti összevonásával — kialakította a 22 egységből álló területi levéltári hálózatot. Az állami költségvetés központi elosztasos rendszerében a területi levéltárak részére 113 fős létszámkeretet állapítottak meg, kölségvetésüket is ehhez igazították, s ezen a 60-as évek végéig számottevően nem változtattak. Ebből következően a területi levéltárak az 50-es évek végéig közel kétszeresére (50 ezer fm-ről 94 ezer fm-re) növekedett anyagukat többnyire pincékben és egyéb, tárolásra alkalmatlan helyiségekben tudták csak elhelyezni. Ezt követően újabb szükségraktárakat már nem létesítettek, így az elkövetkező tíz évben az iratátvétel a jogszabályban előírtnak csak a töredéke, mindössze 8 ezer fm volt. Ekkor viszont az irattárak váltak rendkívül zsúfolttá. A LOK, amely 1957-től a Művelődésügyi Minisztérium, szervezeti egységeként működött tovább, a zömében rendezetlen iratállomány egységes szempontú rendszerezésének, átselejtezésének, valamint a nyilvántartást és a tájékoztatást együttesen szolgáló alapsegédlet elkészítésének megszervezésével két évtized alatt jelentős eredményt ért el. A levéltári anyag őrzési körülményeinek javítására, állagának megóvására tett erőfeszítései nyomán viszont nem következett be lényeges változás. A speciális — a közigazgatási iratokétól részben eltérő — értékelési és rendszerezési szempontok alkalmazását igénylő vállalati és pénzintézeti iratok archiválására 1953ban megalakult ugyan a Központi Gazdasági Levéltár, de mint intézményt 1962-ben megszüntették, iratait az Országos Levéltár és a területi levéltárak között osztották szét. Az 1956-ban súlyosan károsodott iratok megmentésére Jugoszláviától kapott restauráló eszközökből, valamint az 1895 előtti anyakönyvek mikrofilmjeiért cserébe a mormon egyház által juttatott mikrofilmező felszerelésekből a 60-as évek első felében sikerült megteremteni az Országos Levéltárban a szakterület egyetlen iratvédelmi műhelyét. Ennek kapacitása azonban a magyar levéltári anyag nagyobbik részének egyre aggasztóbb fizikai állapotához képest elenyésző volt. A feltételek biztosítása nélkül megszervezett intézményhálózat problémáit súlyosbította még az a negatív hatás is, amit az iratkezelési reformintézkedések kudarca, illetve 1957-ben történt visszavonása az iratkezelésre és az amúgy is zsúfolt irattárakra gyakorolt. Mindez együtt a 60-as évek végére kilátástalan helyzetbe juttatta a magyar levéltárügyet, s különösen a területi levéltárakat. 26