Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 1. szám - Tervezet a magyar levéltárügy újraszabályozására / 8–29. o.

IV. Az 1969. évi levéltári jogszabályok főbb jellemzői A levéltárügy 1969. évi újraszabályozását az iratkezelés általánosan leromlott állapota és a levéltárak katasztrofális helyzete miatt a levéltári szakterület kezde­ményezte, illetve kényszerítette ki. Magára vállalva egyúttal egy tőle addig megle­hetősen távol álló feladatot, az iratkezelés szabályozásának koordinálását és a vég­rehajtás ellenőrzését. Az irat- és levéltározás tárgyi és személyi feltételeinek súlyos hiányosságai, vala­mint az MM Levéltári Igazgatóságának akarata ellenére a jogszabály tervezete az­zal a záradékkal került előterjesztésre, hogy a végrehajtás többletköltséggel nem jár­hat. Ezt a körülményt a szabályozás előkészítői igen szigorú, a személyi és dologi feltételeket normatív módon rögzítő iratkezelési és iratvédelmi előírásokkal, vala­mint a levéltári hálózat bővülését elősegítő strukturális változtatással, a levéltárak intézményrendszeren belüli helyének pontosabb kijelölésével igyekeztek ellensú­lyozni. A központosított levéltári szervezet modelljéből kiindulva, alapvető követel­ménynek tekintették, hogy a levéltári anyag egészének kezelésében és felhasználá­sában — a keletkezés pillanatától kezdve — azonos alapelvek és szempontok érvé­nyesüljenek. Ennek érdekében szükségesnek vélték, hogy az iratkezelést és a levél­tárakat egy főhatóság irányítsa. Ugyanakkor kívánatosnak tartották a levéltárfenn­tartók körének bővítését, az 50-es évek elején kialakított levéltári szervezet szétap­rózását is. Nem hagyhatták figyelmen kívül a területi levéltárak 1968-ban történt decentralizálását, a megyei (fővárosi) tanácsok közvetlen felügyelete alá kerülését sem. Az iratkezelésre vonatkozó előírások kimunkálásakor a szabályozás előkészítői lényegében egyszerre akarták elérni mindazt, aminek az 1947. évi törvényt, az 1950. évi törvényerejű rendeletet és az iratkezelési reformintézkedéseket követően kellett volna megvalósulnia. Az 1969. évi tvr. — az 1947. évi törvény vonatkozó szövegrészét értelemszerűen átvéve — az irattári anyaghoz fűződő ügyviteli és levéltári érdekkel indokolja az iratkezelés szabályozásának szükségességét. A tárgyi szempont szerint rendszerező iratkezelés meghonosítására tett ismételt kísérletként előírja az irattári anyag ügykörök, illetve tárgyi csoportok, s azon belül selejtezési idők szerinti tago­lását, tételekre bontását. A levéltárak tehermentesítése érdekében pedig — ha­sonlóan az 1950. évi szabályozáshoz — a levéltárakéval azonos őrzési és kezelési kö­vetelményeket támaszt az irattárakkal szemben is. Minden szervet (jogi személyt) arra kötelez, hogy iratkezelésének irányításával vezetőállású dolgozót bízzon meg, irattárat létesítsen, és abban szakképzett irattárost alkalmazzon, s irattári anyagának tartalmi értékelését, a történeti értékű iratok kiválogatását maga végezze el. A tvr. az iratkezelés szervezeti és felügyeleti rendjét a megosztott felelősség el­vére építi fel. Ennek megfelelően az országos főihatóságok és a társadalmi szervek vezetői — a kormányrendelet mellékleteként közzétett minisztertanácsi irányelvek alapján — saját területükre vonatkozóan iratkezelési szabályzatokat, illetve szabá­lyozási mintákat adnak ki és gondoskodnak a megszűnő szervek iratainak elhelye­zéséről. A művelődési miniszter pedig — a levéltári anyag védelmének ágazati fele­lőseként — az iratkezelési szabályzatok kiadásakor egyetértési jogot gyakorol, s a szabályzatok betartását a levéltárak útján ellenőrzi. Emellett az országos főhatóságok is kötelesek — az általános felügyeleti vizsgálat keretében — az iratkezelést ellen­őrizni, s a kirívó szabálytalanságokról az illetékes levéltárat értesíteni. A levéltárba adási kötelezettség alá tartozó dokumentumok köre 1969-ben — az 1950. évi szabályozáshoz képest is — tovább bővül. Főszabályként kerül rögzítésre, hogy irattári eredetű, vagyis jogi személy működése során létrejött levéltári anyagot csak levéltár vehet át és őrizhet. Ezen intézmény alaptípusának a tvr. az általános levéltárat tekinti. Ilyennek minősül az 1945-ös időhatárral megosztott két intéz­mény (a Magyar Országos Levéltár és az Új Magyar Központi Levéltár), valamint a tanácsi felügyelet alá helyezett területi levéltár. Emellett a művelődési miniszter engedélyével bármely szerv — a tanácsok kivételével — saját, illetve a felügyelet alá tartozó terület levéltári anyásának megőrzésére szaklevéltárat létesíthet. (A tvr. szaklevéltárrá minősítette át a Hadtörténeti Levéltárat és az egyházi levéltárakat.) A különböző irányú törekvések kompromisszumaként létrejött szabályozási kon­cepció következtében a levéltárak irányításával kapcsolatos rendelkezések igen el­lentmondásosak. Ezek értelmében a művelődési miniszter a két országos levéltár felett közvetlen, a tanácsi és a szaklevéltárak felett pedig ágazati felügyeletet gya­korol (kivéve a pártarchívumokat, amelyeket az 1972. évi 19. sz. tvr. ez alól formá­lisan is kivont). Ugyanakkor minden levéltárra kiterjedő hatállyal ügyviteli sza­27

Next

/
Oldalképek
Tartalom