Levéltári Szemle, 40. (1990)

Levéltári Szemle, 40. (1990) 1. szám - Tervezet a magyar levéltárügy újraszabályozására / 8–29. o.

épületébe az első világháború után költözött be. Fő feladatát a rendi korszakban működött központi hatóságok dokumentumainak megőrzése, valamint a kormányszervek és a főbíróságok 32 évnél régebbi iratainak átvétele képezte. Az Országos Levéltáron kívül főállású, szakképzett levéltárnok csak a megyei és a városi törvényhatóságok tisztikarában tevékenykedett. A megyei városok és községek régi, az ügyvitelben már nem használatos iratainak sorsa — a központi rendelkezések ellenére — a helyi tisztviselők mentalitásán múlott. A területi szervek iratainak archiválására nem volt előírás, s a magánlevéltárak tulajdonosainak rendelkezési jogát sem. korlátozta törvény. A két világháború közötti korszak vezető levéltárosai, történészei újra és újra javasolták állami kerületi levéltárak létesítését, valamint az európai gyakorlathoz igazodó levéltári törvény megalkotását, s ennek keretében az önkormányzati és magánlevéltárak szakmai felügyeletének rendezését, továbbá az irattári selejtezések szabályozását. Az erőfeszítéseik nyomán 1943-ra elkészült törvénytervezet lényeges elemei végül az 1947-ben elfogadott első átfogó levéltári törvényünkbe (1947: XXI. te.) épültek be. Az 1947. évi levéltári törvény a közirat meghatározásából indult ki, s e fogalomba az állami és önkormányzati szervek iratai mellett belefoglalt minden olyan iratot, amely közfeladat ellátása közben jött létre (pl. a káptalanok és konventek hiteleshelyi levéltárait is.) Elrendelte a köziratok történelmi értékű, s az ügyvitelben már nem használatos részének közlevéltárakban történő megőrzését, A köziratoknak nem minősülő levéltári anyag védelmét és hozzáférhetőségét a „közérdekű magánlevéltárára nyilvánítással együtt járó kötelmekkel kívánta biztosítani, de ebbe a kategóriába nem vonta be az egyházi levéltárakat, azokról külön rendelkezett. A modern levéltárügy e két alapvető elvét a törvény átgondolt, hosszú távra szóló szakmai koncepcióhoz kapcsolódva alkalmazta. E kocepció figyelembe vette a köziratok kezelésének adott színvonalát, s archiválásuk hiányos feltételrendszerét. — Kimondta, hogy a közhatóságok, közhivatalok, köztestületek és közintézmények iratainak megőrzésében és kezelésében a gyakorlati és tudományos érdekeknek megfelelően kötelesek eljárni, s erre vonatkozóan az illetékes minisztereknek a vallás- és közoktatási miniszterrel egyetértésben kell részletes szabályzatot kiadniuk. Figyelemre méltó, hogy ez a rendelkezés még a központosított államszervezet kiépítése előtt, sőt e szándéktól teljesen függetlenül született meg. Jelezve annak felismerését, hogy a tömeges iratképzés körülményei között nem lehet és nem is kell minden iratot levéltárban megőrizni, a szakszerű selejtezéshez viszont áttekinthető irattári rend és ehhez megfelelően kapcsolódó iratkezelés szükséges. (Erre a feladatra a hagyományosan kialakult magyar iratkezelési gyakorlat már a XX. század közepén sem volt alkalmas.) — Deklarálta az Országos Levéltár alá rendelt állami kerületi levéltárak felállításának szükségességét. Lehetővé tette, hogy létrehozásukat követően nemcsak az állami területi szervek, hanem az önkormányzatok bármelyike is 30 évnél régebbi levéltári anyagát ezekben az intézményekben helyezhesse el. (Ez a rendelkezés — ha megvalósul — olyan levéltári szervezetet épített volna ki, amely — decentralizáltságának mértékét tekintve — jól igazodott volna az ország területi nagyságához és a tudományos kutatás igényeihez is.) Emellett a törvény a realitásokkal is számolva — a vármegyéket és a törvényhatósági jogú városokat arra kötelezte, hogy a saját, illetve a felügyeletük alá tartozó szervek iratainak megőrzésére levéltárat tartsanak fenn. s főlevéltárnokot alkalmazzanak, aki szűkebben vett szakmai feladatai mellett a levéltárba tartozó irategyüttesek hivatali selejtezését is felügyeli. A megyei városok és községek számára pedig megengedte, hogy irataik elhelyezésére — a vármegye hozzájárulásával — levéltárat működtessenek. Az általános európai gyakorlathoz való közeledés jegyében a törvény a közlevéltárak egészére kiterjedően szabályozta a szakképesítés rendjét. A közlevéltárak és a közérdekű magánlevéltárak ötven évnél régebbi anyagát a tudományos kutatás számára hozzáférhetővé tette. A levéltárügy szervezeti rendjének meghatározásakor az Országos Levéltárat — a már kialakult állapotnak megfelelően •— a vallás- és közoktatásügyi miniszter közvetlen intézkedési jogkörébe utalta. Egyúttal megbízta a minisztert azzal is. hogy az önkormányzati és az egyházi levéltárak, valamint a közérdekű magánlevéltárak szakirányú felügyeletét — a levéltárak országos főfelügyelője útján — lássa el, s döntsön a közérdekű magánlevéltárrá nyilvánítás ügykörében. Munkájának segítése érdekében előírta a véleményezési jogkörrel rendelkező Országos Levéltárügyi Tanács létesítését. Mindezek a rendelkezések azonban 25