Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - MÉRLEG - Szőcs Sebestyén: Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok. Bp., 1987. / 90–94. o.

Hibátlanok lettek volna az áprilisi törvények? Nyilvánvalóan nem. De ezt megalkotóik is tudták, és magukba a törvények szövegébe is belefoglalták, hogy azok ideiglenes jellegűek, továbbmunkálásuk így elengedhetetlenül szükséges. Nem ártott volna ezt a szerzőnek már itt, de a későbbiek során is, kellő nyomatékkal hangsúlyozni. És talán azt sem, hogy a továbbfejlesztést illetően is megvoltak az elképzelések, valamint azt sem, hogy — igaz, gyakran csak a körülmények kényszerítő hatásának engedve — továbblépésre a gyakorlatban is nem egy vonatkozásban sor került. Ha a szerző ahelyett, hogy mi lett volna, ha lett volna „erős polgárság" Magyarországon, inkább azon gondolkodott volna el (ami egyébként szintén közhely), hogy a forradalmat letipró neoabszolutizmus miért és hogyan kényszerült arra a tragikomikus szerepre, hogy a forradalom leglényegesebb vívmányainak az ügyét felvállalja, feltehető, hogy tárgyilagosabb ítélkezésre lett volna képes 48—49 eseményeinek és szereplőinek értékelésekor. Nehéz egyetérteni a szerző azon állításával is, hogy „a felelős kormány iránti igény Magyarországon több okból merült fel", majd következik az okok felsorolása (14. oldal). Ezek a tényezők kétségtelenek, és sok vonatkozásban valóban meghatározták a magyar liberálisok küzdelmét, de újra csak közismert tényt kell megismételnünk annak leszögezésével, hogy a törvényhozó testületnek felelős végrehajtó szerv követelése a polgári liberális jogelvek értelmében öncél volt, ami a népszuverenitás tanából, valamint a hatalommegosztás követelményéből, mint alaptételékből következett, és gyakorlati alkalmazásától a fennálló problémák szinte automatikus megoldását várták a polgári átalakulásért küzdő politikusok. A saját korábbi nézeteivel került ellentmondásba a szerző akkor, amikor Eckhart Ferencet idézve ,,a polgári-parlamentáris követelések" és a „régi törvények" közti kapcsolat lehetetlenségéről ír (13. oldal), és végképp érthetetlen, hogy hogyan kerül ide az Országos Honvédelmi Bizottmány „törvényességének" a kérdése. Az OHB jogállása és a feudális korban már létező kormányfelelősség fikciója között ugyanis semmiféle összefüggés nem fedezhető fel, márcsak amiatt sem, mert bár az OHB valóban az országgyűlés „kifolyásának" tekintette magát, legalitását nem annak az aktusnak tulajdonította, hogy az országgyűlést a király hívta egybe, hanem annak a felfogásnak, hogy a népképviselet elve alapján létrejött törvényhozó testület az állami szuverenitás egyedüli letéteményese. Ha elfogadnánk a szerző állítását az OHB törvényességéről, nem kelí.ene-e — kissé sarkítva a kérdést — feltételeznünk, hogy 1849 áprilisában a trónfosztás kimondásakor csak azért járhatott el a törvényhozó testület jogszerűen, mert erre is az uralkodótól nyert felhatalmazást? Nehéz egyetérteni a szerzőnek azokkal a fejtegetéseivel is, amelyeket a centralisták és municipialisták vitájáról, illetve a központi és a helyi hatóságok egymáshoz való viszonyáról ír. Véleményem szerint itt arra kellett volna elsősorban rámutatni, hogy a municipiumok politikai jogosítványai a feudális abszolutizmus idején valóban „az ősi alkotmány" (persze inkább elméleti, mint tényleges) „biztosítékát" jelentették, míg a parlamentáris kormányzat körülményei között azért tűntek feleslegesnek, mert a végrehajtó hatalom a törvényhozásnak minden cselekményéért felelősséggel tartozott. így a municipialisták ragaszkodása a helyhatóságok azon jogához, hogy a kormány felett továbbra is ellenőrzést gyakoroljanak, a túlbiztosítás látszatát kelthette, és joggal merülhetett fel a polgárosodás híveiben az aggodalom, hogy a kormány ténykedését a helyhatóságok bármikor megbéníthatják. A magyarországi események azonban 1848 tavaszán sem légüres térben zajlottak, következésképpen a municipialisták „megyeféltése" sem volt indokolatlan, és nem volt véletlen, hogy a 92