Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - MÉRLEG - Szőcs Sebestyén: Kiss Erzsébet: Az 1848–1849-es magyar minisztériumok. Bp., 1987. / 90–94. o.

centralisták taktikai megfontolásból 48 elején visszavonultak, anélkül azonban, hogy elveiket feladták volna. Talán ezekre az összefüggésekre lehetett volna felhívni az olvasók figyelmét a centralistáknak is kjutó elmarasztalás helyett: „A centralisták . .. fejtegetéseikkel egy általános eszmei térben mozogtak, s nem tudtak gyakorlati tanácsot adni a magyarságnak, hogyan kell hic et nunc megoldani a kérdést" (;19. oldal), majd a későbbiekben arról olvashatunk, hogy a centralisták által kezdeményezett vita akadályozta meg az elméleti munka továbbvitelét, és ők a felelősek azért is, hogy nem kerülhetett sor arra, hogy „a reformnemesség megegyezve és megnyugodva a részletek kidolgozásának szentelje erejét" (2il. oldal). A centralisták és municipialisták vitájának ismertetése során kerül először szóba a „közös ügyek" kérdése, amivel később részletesen is foglalkozik a szerző; tételesen felsorolva azokat a problémákat, amelyek közösen érdekelték Magyarországot és Ausztriát, és behatóan ismerteti az ezekkel kapcsolatos tárgyalásokat is. Nem állítja azonban szembe a „közös ügyek" 1867-es felfogását azzal, ahogy ezeket az ügyeket 1848-ban értelmezték; ennek következtében álláspontja rendkívül ingadozóvá válik, és emiatt igen gyakran ellentmondó állításokkal találkozunk. A 1189. oldalon például arról ír, hogy a hadügy és a pénzügy „közös ügynek számított az osztrák fél nézetei szerint", a 204. oldalon viszont arról értesülhetünk, hogy a „király által . . . szentesített 1848-as törvények alapján elképzelhető lett volna a magyar minisztérium nézeteinek megvalósítása, Ausztria azonban a törvények ellenére is a maga kezében akarta tartani a legfelsőbb irányítást. Egy korábbi analógiát idézve: 1848-ban Ausztria még a vegyes ügyek tényét sem ismerte el, csakhogy ne kelljen tudomásul venni a tisztán magyar ügyeket." A kérdés részletes elemzésétől természetesen itt is el kellett tekintenünk, annyit azonban mindenképpen el kell mondani: feltételezhető, ha a szerző figyelembe vette volna — amiről egyébként több helyen is ír —, hogy az osztrák fél a „iGesamtmonarchie" elvi alapján állt; a magyar liberális nemesség stratégiai célkitűzése pedig a birodalom két fele közötti viszonynak a perszonálunióra való redukálása volt, akkor egyértelműbben tudta volna értelmezni az eseményeket, és a felek által tett taktikai lépéseknek sem tulajdonított volna elvi jelentőséget. Vannak természetesen a szerzőnek egyéb olyan állításai is, amelyekkel a recenzensnek mindenképpen vitatkoznia kellene, így például a március 14-i felirati javaslat értelmezésével (21—23. oldal), a kormány, illetve az egyes miniszterek felelősségéről alkotott véleményével (31—32. oldal), az unió problematikájának kezelésével, illetve az unió gyakorlati életbe léptére érdekében tett intézkedések értékelésével (164—182. oldal) stb.; és nem ártott volna kerülni az ilyen megfogalmazásokat sem: „Az osztrák központi hatóságok és magyarországi kormányszerveik" (14. oldal), „ . . . az ujj államjogi intézmény megszervezésére vonatkozó legcsekélyebb konkrét elképzelés sem található egészen a márciusi napok törvényhozó napjaiig" (16. oldal), „A minisztérium a nemesi országgyűlés szülötte volt, illetve lett, s nem ok nélkül idegenkedett egészen kezdeti működésekor is a valóban forradalmi fővárostól" (48. oldal), „Majláth Bécsbe ment, hogy ettől [ti. a helytartói kinevezéstől] személyesen tartózkodjon" (79. oldal, 21. sz. jegyzet), „Kabinet-irat vagy felső kézirat született egyegy, a kormányszékek elleni súlyosabb panasz esetén" (110. oldal), „Az eredménytelen közösügyi tárgyalásokat az osztrák minisztérium szeptember 9-i konzervatív válasza zárta le" (203. oldai). Célszerű lett volna egyes ténybeli tévedéseket is kiküszöbölni, így például ezt a közlést: „A nádori rendelet március 23-án hívta életre a miniszteri bizottmányt, Pestre 25-én érkezett Klauzál és Szemere" (48. oldal); Klauzál ugyanis 93