Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos–Lakos János: A XI. Nemzetközi Levéltári Kongresszusról / 57–69. o.

gyakorlaton már korábban is voltak repedések — megvalósíthatatlan lett volna, és értelmetlen pazarláshoz vezetett volna pl. a másolatok ingyenessége — ezek azonban csak közvetve érintették a kutatást magát. Az új levéltárak, különösen a mozgófilm- és videogyűjtemények, illetve a gépi adathordozók belépése eléggé összekuszálta az addig egységes képet. A helyzet ma országonként, sőt egyes államokban intézményenként is eltérő, mindenesetre az új iratok kutatásáért egyre többen kérnek — rossz lelkiismerettel — pénzt. Ebben az áttörésben nyilvánvalóan része volt annak, hogy az elmúlt évtizedben a közvélemény elismerte az információ árujellegét. A jövőben valószínűleg az lesz az általános gyakorlat, hogy a hagyományos iratok kutatása ingyenes lesz, az új iratoké (vagy egy részüké) pedig díjköteles. Az új levéltárak új problémákat vetnek fel a kutatási korlátozások és a szerzői jogok területén is. Film-, videó- és hanganyagok esetében a létrehozók gyakran követelik a szerzői jogok elismerését. Itt már szélsőséges tendenciák is érvényesülnek, mely következtében a tudományos kutatás elől indokolatlanul hosszú ideig el vannak zárva az iratok. Az igazi kihívást ezeken a területeken is az informatika jelenti. Közismert, hogy világszerte sorra születtek és születnek az adatbázisok használatát erősen korlátozó törvények, a magántitkot, a személyiség védelmét biztosítandó. A félelem nem alaptalan, hiszen több adatállomány összekapcsolásával szinte bárkiről bármit meg lehetne tudni. Másrészt egy több százezer adatot tartalmazó adatbázist percek alatt le lehet másolni. Fokozza a nehézséget, ha az adatállomány hálózatba van kötve, ahol több ezer számítógép, terminál tud hozzáférni az információhoz — esetünkben a levéltár épületén kívül. Nemcsak hagyományos adattovábbításra kell gondolni, hiszen az optikai lemezek megjelenésével lehetővé vált jóminőségű képek elektronikus továbbítása is. (Tehát — egy hazai fiktív példával szolgálván — egy vidéki kutató a képernyőjén megjelenítheti az Országos Levéltár anyakönyvi gyűjteményének bármelyik iratát, ha az optikai lemezre lett „fényképezve", és a lemez az országos hálózatba be lett kötve.) Természetesen léteznek olyan technikai megoldások, melyek védelmet nyújtanak az illetéktelen behatolás vagy másolás ellen, ezek azonban elég költségesek, és feltörésük esetén hatalmas mennyiségű információ válik védtelenné. Hallhattunk persze az előnyökről is. Hagyományos iratoknál, ha egy irategyüttes egy része kutatási korlátozás alá esik, és ez a rész nem választható el a nem korlátozottaktól (pl. egy tekercs nem vágható mikrofilm (10 felvétele), akkor az egész egységet ki kell vonni a kutatóforgalomból. A gépi adathordozók ilyen gondokra egyszerű megoldást kínálhatnak. A Kanadai Nemzeti Levéltár a kutatók rendelkezésére tudja bocsátani az 1971-es országos összeírás mágnesszalagon rögzített iratait, anélkül, hogy a szigorú rendelkezéseket megsértené: a személyek azonosítását lehetővé tevő adatmezőket a kutatói kópiáról törölték. Ha a korlátozás lejár, a mágnesszalag-másolatokat kiegészítik. Mint említettük, az első főreferátumban és korreferátumaiban alapvető kérdésként vetődött fel az, hogy a levéltárak beillesztik-e az új levéltári anyagot a meglevő állományukba. Talán még fontosabb: tudják-e integrálni az új iratok feldolgozásánál, használatánál szükséges módszereket? Azokban a levéltárakban, ahol filmeket, hangszalagokat, mágnesszalagokat őriznek, szinte törvényszerű a szervezeti elkülönülés: a speciális anyag különleges berendezéseket követel, a megszokottól eltérő képzettségű szakembereket kíván. Az elkülönülés, illetve a kirekesztés reflexe tehát kézenfekvő, és a levéltár vezetésének a feladata, hogy ezt megakadályozza. Az elkülönülés mindig szakmai területen jelentkezik először, ami aztán intézményi szinten is rögzülhet, ha egy házon belül eltérő beruházási, szerzeményezési, őrzési politika alakul ki, és a módszer63