Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos–Lakos János: A XI. Nemzetközi Levéltári Kongresszusról / 57–69. o.

optikai lemez stb. — jelent meg, amely kiegészítette vagy egyenesen felváltotta a hagyományos iratot az adminisztrációban. Ez a folyamat komoly kihívást jelent a levéltáraknak: az újtípusú információk (iratok) átvétele (gyűjtése), őrzése, feldolgozása és hasznosítása merőben új módszereket kíván meg. Tehát a tanács igen aktuális, a szakma jövője szempontjából elsőrangú kérdéskör áttekintésére teremtett alkalmat. A kongresszusra három főreferátum készült. Ezek mindegyike egy-egy, a levéltári funkciókhoz igazodó résztémát ölelt fel. A főreferátumdkhoz kapcsolódva összesen 16 korreferátum foglalkozott a speciális kérdésekkel és a gyakorlati problémákkal. Az új levéltári anyag keletkezése és archiválása címmel Paule René-Bazin francia levéltárosnő tartotta az első jörejerátumot.

1 Az előadó nem győzte hangsúlyozni, hogy a szaknyelv kialakulatlansága, a terminológiai zűrzavar és az egyes országok közötti nagyfokú különbségek az új technikák elterjedése terén igen megnehezítették a munkáját, amelynek során a szakirodalom eddigi megállapításaira és a tanács tagjainak előzetesen szétküldött kérdőívre kapott válaszokra (55 országból jött válasz, ebből 20 európai és 2 észak-amerikai ország) támaszkodott. Fenntartás nélkül elfogadható a francia kolléganő általános megjegyzése: a levéltárelmélet és -gyakorlat, valamint a levéltárak munkafeltételeinek jelenlegi fejlettségi állapotában nagyon nehéz végérvényes válaszokat adni az új levéltári anyaggal kapcsolatos kérdésekre. Véleménye szerint napjainkban még az információhordozók átalakulásában sem következett be a döntő változás: azok zöme világméretekben továbbra is papíralapú. Ugyanakkor nem is becsülhető le a változás mértéke főleg a fejlett országokban. Ezt jelzi az IBM 1984. évi becslése, amely szerint a gépi adatfeldolgozásra fordított kiadások ötévente megötszöröződnek. P. René-Bazin az új levéltári anyagok sajátosságai közül többek között a következőket emelte ki: hordozóanyaguk nem papír; információtartalmuk nem közvetlenül hozzáférhető, erre csak közvetítő eszközök révén van mód; az új adathordozók általában kevésbé tartósak és egy részük az információ letörlése után újra felhasználható; az új dokumentumfajták könnyen reprodukálhatók, de éopen ezért nehéz, vagy éppen lehetetlen megkülönböztetni az eredetit a másolattól; előállításuk és használatuk jóval költségesebb a hagyományos iratokénál; az új dokumentumok sokszor kombinált formában jelennek meg (pl. a gépi adatbank összekötése optikai tárolókkal). A főreferátumból, a kapcsolódó korreferátumokból,

2 ül. hozzászólásokból két fő kérdéskör bontakozott ki: (1. hogyan definiálható az új levéltári anyag, ill. mit tekinthetünk új levéltári anyagnak?, 2. hogyan történik archiválása, hol tart e téren a vfilág? P. René-Bazin hosszasan foglalkozott a definíció kérdésével, bár konklúziója — a kérdőívre kapott válaszok íalapján — ez volt: általános definíciónk még nincs, sok szakember (franciák, olaszok stb.) szerint nincs is szükség külön fogalomra, mert — mondják, szerintünk joggal — a levéltári anyagot a hordozóanyag milyenségére való tekintet nélkül kell definiálni. Az egyes új dokumentumfajták definícióit a tanács által kiadott többnyelvű terminológiai szótár megadja ugyan, de ezeket nem fogadják el mindenhol. Viszonylag egységes volt annak megítélése, hogy milyen dokumentumfajtákat sorolhatunk az új levéltári anyag körébe: az audio-vizuális dokumentumokat (fotó, film, videó, hangfelvétel), ill. ezeken belül a rádió és a televízió produkcióit, a géppel olvasható iratokat (számítástechnikai adathordozók), a szóbeliség dokumentumait (beszédek, visszaemlékezések magnetofonszalagon, hanglemezen és lejegyezve) és a mikroformákat (mikrofilm, mikrofiche, mikrokártya, comfilm). Persze han58