Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 1. szám - KILÁTÓ - Körmendy Lajos–Lakos János: A XI. Nemzetközi Levéltári Kongresszusról / 57–69. o.

got kaptak eltérő vélemények is. A Szovjetunióban (mint azt a második főreferátumból megtudhattuk), az ún. műszaki-tudományos dokumentációt (tervdokumentáció) is új levéltári anyagnak tekintik. Meglehetősen elszigeteltnek tűnt a bolgár kolléganők azon felfogása, mely szerint a mikrofonnak ugyan igen fontosak az állomány-kiegészítés, a biztonsági és a kutatói célú mikrofilmezés szempontjából, de nem képeznek a szó valódi értelmében vett levéltári anyagot, mert ezek a már más hordozón meglevő dokumentumok másolatai, s jogi bizonyító erejük is korlátozott. Vita bontakozott ki arról, hogy az új típusú dokumentumok összességükben levéltári anyagnak tekinthetők-e? Pl. a mozgófilm és videoanyag azon részét, amelyben a művészi érték dominál, nem mindenki fogadja el levéltári anyagnak. Hasonló a helyzet pl. a népdalgyűjtést tartalmazó hangfelvételekkel. Ezeket a szakma többsége „audio-vizuális örökség"-nek tartja, amely tágabb fogalom, mint a levéltári anyag fogalma. Az általános véleményt a következőképpen fogalmazhatjuk meg: nem az információhordozó anyaga, hanem a tárolt információ az értékelés alapja, tehát ha egy információcsoportot hagyományos hordozón levéltári anyagnak tekintünk, annak kell tekintenünk modern hordozón is! A levéltári anyagok archiválásának jelenlegi helyzetét két oldalról világították meg az előadók. A speciális jogi szabályozás általában még megoldatlan a világon, áll. ahol létezik (a fejlett országokban), ott egyes dokumentumfajtákra terjed ki. Az archiválás gyakorlati megvalósulása — hasonlóan a hagyományos iratokhoz — vegyesen, levéltári hivatalos átvétel, letétbe helyezés és ajándékozás útján történik. J.-P. Wallot kimutatása szerint 52 ország (közte 15 európai, 2 észak-amerikai) nemzeti levéltárát figyelembe véve az intézmények 88%-a őriz fotókat, 60%-a mozgófilmeket, 58%-a hangfelvételeket, 44%-a videofelvételeket, 42%-a szóbeli dokumentumokat, 35%-a pedig számítástechnikai adathordozót. Általában még nem túl nagy mennyiségekről van szó, de az archiválás már a legtöbb helyen megindult (a gépi adathordozóknál csak a legfejlettebb országokban!), igaz, nem a szükséges mértékben. Az audio-vizuális dokumentumok esetében fennálló súlyos problémákat — nem túlzás! — szenvedélyes hangú korreferátumban foglalta össze W. Klaue. Óriási pusztulásról beszélt, amelynek megállításához szerinte először is tudatosítani kell a problémát, aztán végre kell hajtani a speciális jogi szabályozást (mert pl. az iratok levéltárba, a könyvek könyvtárba adásának szabályait csak korlátozottan lehet alkalmazni az audio-vizuális dokumentumokra), meg kell oldani a korszerű szakemberképzést és a szükséges (nem szerény!) költségek biztosítását. Hasonló gondolatokat fejtett ki C. Rhoads is. Kétségtelen, hogy az aggodalmak az új levéltári anyag egésze vonatkozásában sem légből kapottak, hiszen magának a levéltárosi „konzervativizmusnak" a meghaladása sem könnyű feladat, a pénz előteremtése pedig a leggazdagabb országokban is igen komoly erőfeszítést igényel. A magnóés videoszalagok, mágnesszalagok és -lemezek letörlése és újrafelhasználása a tömegkommunikációs intézményeknél, a számítóközpontokban mindennapos gyakorlat. Pl. C. Rhoads említette az archiválást nehezítő további körülményeket, így azt, hogy a rádió- és tv-programok meglepően nagy részét nem rögzítik. A főreferátum megállapítása szerint a levéltárosok nem akarnak szakítani azokkal az átvételi, gyűjtési elvekkel, amelyeket a hagyományos iratoknál alkalmaznak; tehát a történeti érték, az információtartalom és a hitelesség az értékelés kritériuma az új dokumentumtípusok esetében is. A főreferátum mellett egy korreferátum is foglalkozott azzal a kérdéssel, 59