Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - MÉRLEG - Schneider Márta: Dokumentumok Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak történetéből 1945–1948. Bp., 1988. / 76–79. o.

tagja, minthogy felvették volna az ENSZ tagállamai közé.) Rendkívül tanulságos az ezzel összefüggő iratok áttanulmányozása, mert ezek azt bizonyítják, hogy óriási szerepük van a kapcsolatok kialakításánál a személyiségeknek, a kiemelkedő egyéniségek ügyszeretetének és fáradhatatlanságának (Boldizsár Iván, Ferenczi Edmond). Az első rész hivatali levelezéséből a hazai hatalmi hierarchia néha csendes, néha nem nagyon csendes harca is kiviláglik a befolyási övezetek és az illetékesség megállapításáról. A KÜM mindenfajta politikai irányítást magának tartana fenn, a VKM-et csak mint technikai kérdésekben kompetens hivatalt kezelte. A magyar—külföldi intézet létrehozásának tervében egy erősen centralizált politikai elképzelés öltött testet, szinte a VKM teljes megkerülésével. (Nem is sikerült létrehozni.) De vita volt a külképviseletek kulturális attaséinak és a létező magyar intézetek, lektorátusok és egyetemi tanszékek irányításának illetékességében is. Rendkívül nagy forrásértékűek ebben a részben az átfogó jelentésekben található névsorok, címjegyzékek, intézményfelsorolások. A háború utáni helyzetet regisztráló jelentések nagyon sok, máshol nem található adattal szolgálnak. [Lásd: 6. (33. o.), 8. (43. o.) számú iratokat.] Indirekt módon adatokat nyerhetünk a megelőző időszak eseményeiről, így pl. a két világháború között kötött kétoldalú kulturális egyezmények jegyzéke a 9. (50. o.) számú iraton belül szerepel. Itt szeretnék kitérni egy talán mellékesnek tűnő, de érdekesnek ígérkező dologra. Több hivatalos feljegyzésben szerepelnek utalások a mellékletekre, melyekben a jelentést tévők személyesebb megjegyzései, háttérinformációk rejlenek. „ígéretes" címük és a szerkesztői megjegyzések elindíthatják a kutatókat egy esetleges „mélyfúrás" felé is. Igen jónak tartom, hogy a szerkesztő mindig pontosan föltünteti a nem közölt melléklet meglétét s rövid tartalmát. A második rész a kölcsönös (bilaterális) kulturális kapcsolataink alakulásának dokumentumait tartalmazza. A legelső iratoktól kezdve nyíltan is megfogalmazódott az a törekvés, hogy a VKM és a KÜM a nem tengelyhatalmakkal való kapcsolatfelvételt szorgalmazta. Ez a törekvés meg is valósult, olyannyira, hogy a két világháború között létező kulturális kapcsolataink nagyértékű intézményeiről is mintha elfeledkeztek volna (Bécs, Róma, Berlin). Elhanyagolt, zűrzavaros állapotok uralkodtak a bécsi és a római Collegium Hungaricum épületében, s a franciaországi magyar intézet vezetése pedig nem felelt meg az új igényeknek. (Ezekről részletesebben az érintett országokkal kapcsolatban tudunk említést tenni.) A legnagyobb terjedelmű a Szovjetunióval való kulturális kapcsolatunkat dokumentáló anyag. Az elmúlt időszak majdhogynem teljes kapcsolattalanságából kilépve rendkívül erőteljes akarat érződik ki a kulturális kapcsolatok megteremtésére. Az iratok nagy részét a magyar—szovjet művelődési társaság szervezése tölti ki, s a kor nagy tudósai, személyiségei közül sokan vállalnak e kapcsolatok építésében jelentős szerepet. Szent-Györgyi Albert a szovjet oktatási rendszer tanulmányozását szorgalmazta, Szekfű Gyula moszkvai követként tiszteletre méltó alapossággal foglalkozott a „szegény" magyar ösztöndíjasok téliruha-problémáival is. A múlt elhanyagolható kétoldalú kapcsolatai után a szűz terület felfedezésének hangulata fogta el az embereket. Nagylélegzetű jelentések, átfogó tervezetek, hosszú távú célok fogalmazódnak meg. Felmerül egy Szovjetunióban létrehozandó Collegium Hungaricum terve is, de Szekfű észrevételei nyomán lemondtak erről a tervről, mivel ez a szervezeti struktúra nem alkalmazható a szovjet körülmények között. Jelentős kortörténeti dokumentumként kell értékelni Rényi Alfréd összefoglalóját az 1946/47ben Szovjetunióban tanuló ösztöndíjasok életkörülményeiről. 77