Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - KILÁTÓ - Szaszkó István: A "The American Archivist" 1987-es évfolyama / 70–75. o.

mazása szerint a levéltári munka alapvető célja a kutatás szolgálata. A vizsgálat ennek megfelelően nagy teret szentelt e kérdéskörnek. Nem csupán a kutatók és a kutatási esetek, hanem a levélben és telefonon nyújtott adatszolgáltatások számát is tudakolták. A kutatókat 6 kategóriába sorolták: az anyaintézet személyzete, családkutatók, tudósok, diákok, a nagyközönség s egyéb (NB. a sorrend a cikk szerintit követi!). Mint az adatokból kitűnt, a levéltárak igen kevéssé ismerik kutatóikat, számukat és témájukat. A kutatók számát (igaz, csak megközelítő pontossággal) csupán az adatszolgáltatók kétharmada közölte. A különböző mutatókat is ismertető szakasz egyik figyelemreméltó megállapítása, hogy az adatszolgáltató levéltárak felénél az éves kutatószám a 325-öt (tehát a napi 1 kutatót) sem érte el! Megállapításaiból a szerző levonja a megfelelő következtetéseket (pl. hasonló vizsgálatokat a jövőben rendszeresen, 3—4 évenként kellene végezni, az amerikai Levéltáros Egyesületnek össze kell állítania a levéltárak teljes listáját stb.), számunkra azonban a tanulság az, hogy az egyesült államokbeli levéltárak legfőbb jellemzője a fenntartókat, pénzügyi forrásokat, a gyűjtemény s a személyzet nagyságát illetően is a legteljesebb tarkaság. Mint a szerző írja, az amerikai levéltárosok erőt a különbözőség tudatából merítenek, szakmai büszkeségük forrása az őrzött állomány egyedisége. Az 1970-es évektől kezdve az amerikai levéltári szakirodalom erőteljes fejlődésnek indult, részeként s részint előkészítőjeként is annak a folyamatnak, amelyet az egyesült államokbeli levéltárosság szakmai tudata megerősödésének, önmagára találása időszakának neveznek újabban. (L. Cox, Richárd, J.: Az egyesült államokbeli levéltári irodalom, 1901—1987, vol. 50., no. 3. 1987 nyár, p. 306—317.) Az irodalom fejlődését vizsgálva három időszak különíthető el. Az első időszak 1936-ig, az egyesült államokbeli Levéltáros Egyesület megalakulásáig tartott. Ezen időszakban a levéltárosok történelmi egyesületek kebelében működtek, s írásaik publikálására is történeti tárgyú folyóiratok hasábjain volt csak lehetőségük. E korai időszak írásai számban kicsik s elszórtak, és gyakorlati, nem pedig elméleti jellegűek voltak. A szerző leszögezi, hogy ezen időszakban az amerikai levéltáros szakma még nem rendelkezett szakmai öntudattal, az európai szakirodalom jószerével teljesen ismeretlen volt, s az amerikai iratgyűjtemények még ekkoriban is a történeti társaságok antikvarista, eklektikus szemléletű hagyományai szerint működtek. A második időszak kezdetét két dátum pontosan kijelöli: 1934-ben létrejött a Nemzeti Levéltár (National Archives), 1936-ban pedig megalakították az Amerikai Levéltárosok Egyesületét. E két szervezet a szakirodalom létrehozását illetően is kiemelt szerepet játszott és játszik; a vezető szakirodalmi orgánumot, a The American Archivist-et az egyesület jelenteti meg 1938-tól. Az 1960-as évek fontosabb munkáinak ismertetését követően a szerző megállapítja, hogy noha sok segédlet és munka jelentés látott napvilágot, a levéltári irodalom elméleti alapvetése ekkorra még mindig késett. Ugyancsak ezen időszakra esik a szakmán belül a levéltárosok és irattárosok tábora közötti szakadás, s ennek az irodalomban is sok jele van. Sajnos e két tábor máig fennáll, egymást néha csak iratpusztítóknak (irattárosok), illetve régi papírok mániákusainak (levéltárosok) nevezvén. A Levéltáros Egyesület publikálási gyakorlatát az 1972-t követő évtizedre egy ezen évben megjelent bizottsági jelentés foglalta össze. A főbb elvek ismertetése vezeti be a levéltári irodalom felnőtté válása, 1972—1986 című fejezetet. A levéltári szakirodalom zöme ekkoriban az egyesület égisze alatt jelent meg. Különböző helyekről kapott pénzalapok segítségével az egyesület 72