Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - "Ne tévesszünk utat!": a Magyar Levéltárosok Egyesületének vándorgyűlése Nagykőrösön / 3–21. o.

ben a történeti értékű iratok megőrzési és kutatásra bocsátási kötelezettsége mindenkire nézve, aki ilyen anyagot birtokol. Végezetül — nagyjából Gecsényi Lajos álláspontját erősítve — Egey Tibor is elmondta véleményét a kutatási korlátozások kérdéséről. A következő felszólaló Soós László, a Magyar Országos Levéltár főlevéltárosa volt, aki a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetét is képviselte. Beszámolt a szakszervezetük és a Belügyminisztérium illetékesei között folyó tárgyalásokról az önkormányzati törvény előkészítése tárgyában. (A koncepciót az első napon Vadász János szétosztotta.) A belügyi miniszterhelyettes szakmai javaslatot kért tőlük arról, hogy milyen konkrét megoldás szerepeljen a végleges változatban a megyei levéltárak jövőbeli finanszírozását, felügyeletét illetően. Igyekeznek a felkérésnek megfelelni, de ehhez véleményekre van szükség, s ezért kérte a kollégákat a segítségadásra. (A helyszínen többekben felmerült a kérdés: a Belügyminisztérium miért csak a szakszervezettől kér véleményt egy elsősorban szakmai kérdésben? A szakmai érdekképviseleti szervet, az egyesületet miért nem kereste meg?) Dóka Klára, az Űj Magyar Központi Levéltár osztályvezető-helyettese hozzászólásában hiányolta a gyűjtőköri problémák felvetését, pedig azok kötődnek a szervezeti kérdésekhez. A szabályozás megközelítési módjaként az országban keletkező levéltári anyagnak nem három, hanem csak két részre osztását (állami-közlevéltári és magánszféra) javasolta. Egey Tiborral szemben a számítástechnikai adathordozókat egyértelműen levéltári anyagnak tartotta, s e téren a fő problémát~az archiválási elvek tisztázatlanságában jelölte meg. Kiemelten foglalkozott az iratanyagok levéltárba adásának kérdésével. Említette a jelenlegi előírások ellentmondásosságát, amelyek szerint egyes irattári tételek iratait különböző időtartam (15 év, 25 év stb.) után kell átadni, holott a 69-es tvr. teljes évfolyamok átadását írja elő. Joggal kritizálta az irattári tervek kötelezővé tételét a vállalatok számára, hiszen az érvényesítésre eleve nem volt esély a hosszú ideje jól bevált irattározási gyakorlatuk ellenében. Ö is kitért a kutatási korlátozások témájára. Elsősorban azt hangsúlyozta, hogy ha az előírt időben nem kerül levéltárba az iratanyag, akkor az irattárban is ugyanúgy lehessen hozzáférni. Erdmann Gyula az irattárakkal való kapcsolat és a vállalatok, pártok, egyesületek stb. történeti értékű iratainak biztosítása kérdésében egyetértését fejezte ki Varga János gondolataival. Űj témát is hozott a vita vége felé: a levéltárak felügyeletének kérdését. Abból kiindulva, hogy a megye anyagi eszközei valószínűleg erőteljesen csökkenni fognak, a centrális állami levéltári hálózatot ítélte célszerűnek. Ha pedig így lesz — mondotta —, akkor a költségvetésileg rosszul dotált kulturális tárca alatti centralizáció nem kedvezne a levéltáraknak; következésképpen jobb lenne a Minisztertanács vagy a remélhetőleg közigazgatási tárcává váló Belügyminisztérium felügyeletében gondolkodni. Ügy tűnt, Erdmann Gyula felszólalásával befejeződik a vita. A résztvevők azonban emlékeztették az egyesület elnökét előző napi ígéretére. Némi unszolásra így Varga János megtette nagy érdeklődéssel várt kiegészítéseit. Először félreértésekre esetleg alkalmat adó előző napi felvetéseit tisztázta, aztán rátért a szervezeti kérdések taglalására. Fontosabb gondolatait lássuk részleteiben: „Ha valakik tüzetesen áttanulmányozzák az önkormányzati törvény koncepcióját, kézzel foghatóan és szemmel láthatóan érzékelni fogják, hogy abban van egy olyan alternatíva, amely a megye jelenlegi struktúrájának lényegi megváltoztatását írná elő. Ezt úgy fogalmaznám meg, hogy az új 19