Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - "Ne tévesszünk utat!": a Magyar Levéltárosok Egyesületének vándorgyűlése Nagykőrösön / 3–21. o.

Varga János véleményével szemben lényegében Gecsényi Lajos álláspontjához csatlakozott, majd a levéltári hálózat kérdésére rátérve elsősorban azt hangsúlyozta, hogy a levéltáraknak kapcsolódniuk kell a leendő közigazgatási rendszerhez, de a megyei szint alatti osztódás nem lenne kívánatos. Molnár József — látva a vita alakulását — kérte, hogy a következő napon ne a törvény szükségességét boncolgassa a tanácskozás, hanem a szakmai kulcskérdésekre koncentráljon. Ezek sorából a levéltári szervezet, a kutatási korlátozások és a gazdasági szervek ügyének tisztázását ajánlotta elsősorban. Másnap, a vita folytatásakor kiderült, hogy a kérés ellenére valamennyi szót kérő kolléga — Varga János kivételével — véleményt mondott a legyen-e törvény ügyéről. Gyarmathy Zsigmond szerint elég lenne a jelenlegi tvr. módosítása is, de ha már a minisztérium törvényt akar, ám legyen, mert „a szakma azt mondja meg, hogy a szakmának mi a jó, s ne azt, hogy mikor hozzanak törvényt". Hasonló véleményt fejtett ki Soós László és Dóka Klára is, míg Egey Tibor a törvény-előkészítés folytatása mellett voksolt, Erdmann Gyula pedig azokhoz csatlakozott, akik a halasztást ajánlották. Természetesen valamennyien foglalkoztak a konkrét szakmai témákkal is. Felszólalásaikból alábbiakban a legjellemzőbb részeket ismertetjük. Főleg azokat, amelyek új mondanivalót hoztak a vitába. Gyarmathy Zsigmond, a Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár igazgatója alapvetően két témáról beszélt a tőle megszokott szellemességgel. Tiltakozott az ellen, hogy teljesen megszűnjön a levéltárak kapcsolata az irattárakkal. A levéltárakat ne érdekelje — mondotta —, miként iktatnak a szervek, jó rubrikába írják-e a határidőt, ,,de, hogy a selejtezésből is kivonuljunk, az már lehetetlen". Szólt a törvények szép előírásairól és a végrehajtás magyaros valóságáról: „itt mindenre van törvény, de elérni csak azt lehet, amihez barátom van; telefonálok neki, el van intézve, van törvény nincs törvény, lényegtelen." Legfontosabbnak annak rendezését ítélte, hogy „ki, mikor, hol, mit ad levéltárba". A 30 éves iratátadási határidő általánossá tételétől óva intve utalt arra, hogy ma nem lennének termelőszövetkezeti iratok a Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltárban, ha 5 év után nem veszik át azokat. A levéltári anyag kutathatóságának problémáját kettébontva a levéltár fő feladatát e téren az állományvédelmi szempontok érvényesítésében jelölte meg. A személyiségi jogot a kutató védje meg •— hangsúlyozta —, egyébként a levéltárba adó szerv határozza meg, de egyértelműen, mit lehet kutatásra bocsátani és mit nem. Egey Tibor, a Pest Megyei Levéltár igazgatója a Budapest Főváros Levéltárával közösen kialakított álláspontot ismertette négy pontban. Javasolják mindenekelőtt, hogy a tvr-ből az irat jogalmát némi módosítással vegye át az új törvény is. Ez a módosítás: a gépi adathordozókat ne tekintsük iratnak, csak a végterméket, ami nyomtatásban jelenik meg. Indok: „egy levéltár nem tud átvenni se számítógépet, se imágnesszalagot stb." [Meg kell jegyeznünk: a nemzetközi szakmai gyakorlat ilyen megoldást nem ismer, az viszont tény, hogy a gépi adathordozók archiválása több országban nem a hagyományos levéltárak feladata! — Szerk.] Másodszor: a levéltárakat részlegesen igazgatási funkciót is ellátó, jogbiztosító, tudományos intézményeknek kell minősíteni. Helyüket ugyanis tudományos intézmény mivoltuk határozza meg a gyűjtemények között, „egyértelműen mondjuk ki tehát, hogy a levéltár nem közművelődési intézmény; van közművelődési funkciója, de ez közvetett". Az irattárakból nem kell kivonulni: ám a korábbi gyakorlathoz képest vissza kell vonulni. Alapvető követelmény, hogy az irattári munkáról minisztertanácsi rendelet szülessen. Harmadszor: „a törvény legelőször is mondja ki, hogy a történeti érték nemzeti kincs." Ha ezt el tudjuk fogadtatni, akkor kimondható lesz a törvény18