Levéltári Szemle, 39. (1989)
Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - "Ne tévesszünk utat!": a Magyar Levéltárosok Egyesületének vándorgyűlése Nagykőrösön / 3–21. o.
mériyf'endszer centralizációja, illetve a centralizált intézményrendszer csak az" állami szervek területét, az állami élet területén keletkező iratanyagot lesz képes átfogni. Én az intézményrendszer differenciálására gondolok, két vonatkozásban is. Egyrészt az átmeneti levéltárak kérdését kellene megvizsgálni, mert e funkciót jelenleg az ún. központi irattárak nem töltik be. Ha megnyújtjuk az átadási határidőket 25—30 évre, akkor fennmarad az ügyvitelhez már nem szükséges 15—20—25 éves iratok problémája, mert az ezekkel kapcsolatos olyan feladatokat, mint amilyen pl. a selejtezés, ki végezze el? A kérdéssel foglalkozni kell, mert a modern kori tömeges iratanyagból — a jelenlegi iratkezelési gyakorlat mellett — a levéltári érték nem különül el „automatikusan". Másrészt: nem úgy tudom elképzelni a pártok, egyesületek, magánvállalatok iratainak fennmaradását, hogy azokat átadják az állami levéltáraknak és hozzájárulnak a fenntartásukhoz. Mert vagy maguk tartanak fenn levéltárat, mint ahogy a kapitalista országokban, vagy pedig mondjuk a gazdasági kamara, ül. területi szervei hoznak létre vállalati levéltárakat, s ehhez esetleg állami támogatást is kapnak. De ez egy külön szervezet lenne, az államigazgatás, az államélet területén keletkező iratanyagot gondozó szervezettől elkülönítve. Más intézményekre is gondolok. Igenis vannak Magyarországon hangarchívumok, képarchívumok és újságok szerkesztőségei mellett működő archívumok, amelyekről tulajdonképpen nem veszünk tudomást. Ma az Üj Magyar Központi Levéltár átveszi a Magyar Rádió és a Magyar Televízió hagyományos iratanyagát, ugyanakkor semmi köze nincs a hang-, ül. képarchívumhoz. Helyes-e ez? Alighanem ebben a vonatkozásban is végig kellene gondolni egy differenciált intézményrendszer létrehozásának a lehetőségét. Végezetül a kutatási korlátozások kimeríthetetlen kérdéséről szólnék. Szerintem a titokvédelemmel, a személyi adatvédelemmel kapcsolatban illúzió arra gondolni, hogy a problémák egyszerűen egy törvénnyel megoldhatók. Ugyanúgy nem oldhatók meg, mint sok minden más. Először is egyfajta társadalmi gyakorlatnak, társadalmi konszenzusnak kellene kialakulni, vagy ha előbb lesz törvény, akkor majd a társadalmi gyakorlat és a társadalmi konszenzus később fog létrejönni és méri meg a törvényt. Régen is voltak, ma is vannak törvények, s voltak, ül. vannak egyedi esetek, amelyek a törvények alkalmazása során példaértékűek. Tehát: az állami és a jogos magánérdek védelmének a határait csak konkrét esetek elemzése és eldöntése során lehet kimérni, s amíg ez a kimérés nincs meg, addig a leendő törvény ugyanúgy alkalmazhatatlan és végrehajthatatlan lesz, mint sok mostani törvényünk. Fenti hozzászólásokat követően az első napon időhiány miatt már csak Blazovich László és az előadó kaphatott szót. Blazovich László, a Csongrád Megyei Levéltár igazgatója — az előtte felszólalókhoz kapcsolódva — három kérdés köré csoportosította mondanivalóját. Először ő is a „kell-e most törvény vagy sem" kérdést tette fel, s erre igennel válaszolt. Véleményét indokolva elsősorban arra hivatkozott, hogy egy megindított törvény-előkészítési folyamatot felesleges lenne leállítani, különösen azért, mert „bármerre mobilizálódik még a helyzet, ha az előadott koncepció alapján készül a törvény, reálisabb talajon fog állni, mint az előző, ... s akkor már megéri, hogy az Országgyűlés elé kerüljön." A kutathatóságról szólva