Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - "Ne tévesszünk utat!": a Magyar Levéltárosok Egyesületének vándorgyűlése Nagykőrösön / 3–21. o.

don, beleértve ebbe természetesen a szövetkezeti tulajdont is, kizárólagossága. JÉs ténylegesen ez is volt a helyzet az országban! Ügy ítéltük meg annak idején, hogy ez a mindenhatóság és kizárólagosság — ha meg tudj ük győzni á mindenhatóságot — segítheti a történeti értékű iratok fennmaradását. Ezen az elvi alapon születtek meg ama bizonyos jogszabályok. Belekapaszkodtunk az említett két tényezőbe, fel alkartünk szállni a lóra. Segítettek is bennünket a felszállásban, s ez nagy eredmény volt. Ugyanakkor nem kaptunk magunk alá nyerget. Gyakorlatilag tehát a ló betörése nem sikerült. Köznapira fordítva a Szót: ánhak fejében, hogy a levéltári jogszabályok megszülethettek, a levéltári térületnek vállalnia kellett olyan feladatokat, amelyek nem levéltári feladatok! Nem most mondom ezt először, mert már 1970-ben a Moszkvában rendezett nemzetközi levéltári kongresszuson elmondtam ugyanezt. Másfél évVél később, többek között az is vádpontként hangzott él ellenen!, hogy én a szocialista levéltárügy ellen vagyok, mert egy egész világ színe előtt jelentem ki: a levéltáraknak az irattárak területére tett kirándulásának véget kell vetni, így jutok el mondanivalóm első részéhez. Igenis, a hatalomváltozással, a tulajdonviszonyok változásával párhuzamosan az első és legfontosabb teendőnk, hogy kivonuljunk az irattárak területéről. Nem a kapcsolatok megszakításáról van szó! Az arról való gondoskodás, hogy az irattárakban termelődő történeti értékű iratanyag megmaradjon nemzeti kincsnek, megmaradjon a jövő szá"rniáru, az leváltárosi feladat is! De az iratkezelésnek az ellenőrzése nem a mi feladatunk. Ez a különböző területekre remélhetőleg születő törvényekben történő szabályozásnak a dolga! Ezt hangsúlyozottan javaslom a koncepció tervezetébe belefoglalni. A másik, amiről szólni akarok, a tulajdonviszonyok és a politikai viszonyok változásával összefüggő kérdés. Egyértelműen a levéltárak illetékességi körébe kell tartozniuk az államhatalmi, államigazgatási szervek iratainak. Beleértve a törvényhozói, végrehajtói, igazságszolgáltatási és a hozzájuk kapcsolódó területeket, beleértve, természetszerűleg bizonyos korlátozásokkal az autonómiákat is. A másik véglet: igenis le kell számolnunk azzal, hogy egyesületek, pártok, továbbá magántulajdonba vagy részlegesen magántulajdonba kerülő gazdasági vagy egyéb szervek iratanyagát kötelezően levéltárba tudjuk fogadni! Nem tudjuk! Ellentmond mindazoknak az elveknek, amelyek érvényesülőben Vannak, és remélhetőleg érvényesülnek is. Vagyis az előadó által abba a bizonyos harmadik kategóriába sorolt szervek esetében a jövendő törvénytervezetben legfeljebb azt lehet kimondani, hogy ezek a szervek kötelesek iratanyagukat megőrizni. De még ennek a kimondhatóságában sem vagyok biztos! Ez lenne mindenesetre az optimális. Aztán ki lehet még mondani, hogy iratanyaguk kutatásának feltételeit és szabályait önmaguk határozhatják meg. Továbbá ki lehet mondani azt, hogy iratanyagukat levéltárba adhatják. Szerintem itt is kétféle lehetőség van. Vagy úgy adják levéltárba, hogy nem kötnek ki semmiféle feltételt sem ezen iratoknak a kutathatóságára. Ha viszont kikötéseket tesznek, akkor az állami levéltárak fenntartásához meghatározott részben, amennyit az iratanyaguk kezelése és feldolgozása igényel, kötelesek legyenek hozzájárulni. Egy valamit mondhatunk ki kötelező erővel: megszűnés esetén iratanyaguk levéltárba kerül, mert az a nemzeti kincs része! Más törvény — meg vagyok róla győződve — ebben az országban nem megy keresztül! A következő kérdés a levéltári anyag kutathatósága. Változatlanul megismétlem azt, amit Lakos János idézett, bár én most sarkítani fogok és nem szó szerint idézni. Meggyőződésem, azt kell kimondani, hogy minden levéltárban levő anyag minden magyar állampolgár számára szabadon kutatható. 12