Levéltári Szemle, 39. (1989)
Levéltári Szemle, 39. (1989) 4. szám - "Ne tévesszünk utat!": a Magyar Levéltárosok Egyesületének vándorgyűlése Nagykőrösön / 3–21. o.
levéltár feladatkörébe, az iratkezelés országos felügyeletét pedig — a levéltári anyag védelme érdekében — a művelődési miniszter hatáskörébe utalja. E szabályozást azonban nem valamiféle, az állami, társadalmi és gazdasági élet egészét centralizálni akaró hatalmi szándék, hanem az iratkezelés általánosan leromlott állapota és a levéltárak katasztrofális helyzete kényszerítette ki. A mindenkire és minden részletre kiterjedő központosítási törekvésben a magyar történeti forrásbázis védelmét és gyarapítását hivatásának tekintő, de a végrehajtáshoz a minimálisan szükséges eszközökkel sem rendelkező levéltári szakterület kétségbeesett erőfeszítését kell látnunk és értékelnünk. 2. A levéltárakról szóló, eddig megjelent törvény és törvényerejű rendeletek közös jellemzője, hogy a történeti értékű iratok egy jelentős részének megőrzéséről olyan levéltárak útján kívántak gondoskodni, amelyek a valóságban nem léteztek és később sem jöttek létre. Az 1947-es törvény — az államigazgatás területi szervei által létrehozott iratok, illetve az 1945 után gazdátlanná vált levéltári anyag elhelyezése céljából — állami kerületi levéltárak felállítását rendelte el, az 1950. évi 29. sz. tvr. az államosított megyei, városi és községi levéltárak anyagát már ezek megőrzésébe utalta, ugyanakkor egyetlen állami kerületi levéltár felépítésére, megalakítására nem került sor. A rendkívül súlyos raktározási gondok enyhítése érdekében az 1969. évi szabályozás elvileg minden nagyobb szerv számára lehetővé tette szaklevéltár alapítását, de ezzel mindössze két főhatóság (KSH, OVH) élt. Az új szabályozás előkészítésekor is a levéltári raktárak telítettsége, illetve a gazdasági szervek nagy tömegű anyagának összegyűjtésére alkalmas levéltári intézmények hiánya okozza a legfőbb gondot. 3. Az iratkezelés 1969. évi átfogó szabályozása nem eredményezett generális változást, de azoknál a szerveknél, ahol egyébként is volt törekvés az iratkezelés megújítására, segítette az előrehaladást. A tanácsi szakigazgatási szerveknél például napjainkra működőképes, a modern technika befogadására is alkalmas — ügykörcsoportok szerint tagolódó — iratkezelési rendszer fejlődött ki. Megfelelően funkcionál a jogszolgáltatási szervek régi hagyományokra épülő iratkezelése is. Emellett számos hivatal, intézmény és vállalat iratkezelési és irattározási munkájában következett be érzékelhető javulás. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az érvényben lévő iratkezelési szabályok komolyabb méretű módosítása ezeket az eredményéket könnyen semmivé teheti. 4. Végezetül érdemes közelebbről is megvizsgálni az 1969-es szabályozás koncepcióját, amelynek leglényegesebb elemei a következők: — minden történeti értékű tartalmat hordozó irat keletkezése pillanatától levéltári anyagnak minősül; — minden szerv (jogi személy) tevékenységének ellátása közben potenciálisan hozhat létre történeti értékű iratot, következésképpen minden szerv valamely levéltár illetékességi körébe tartozik. Ezek az önmagukban is erősen vitatható, de jelen körülményeink között mindenképp alkalmazhatatlan alapelvek, s az ezekből levonható következtetések napjainkra szinte szakmai evidenciává váltak. (PL: a levéltári anyag fogalmának kiterjesztése az irattárakban lévő dokumentumokra, az irattári eredetű levéltári anyag homogén egységként való szemlélése, az iratok irattári és levéltári funkciója közötti lényeges különbségek figyelmen kívül hagyása, az állománygyarapítás azonosítása a mechanikus iratátvétellel stb.) Szembe kell néznünk azzal, hogy egy új levéltári törvény is csak akkor lesz hatékony eszköz a kezünkben, ha a jelenleginél jóval határozottabb gyűjteménygyarapí6