Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 3. szám - HÍREK - Történelem és nyilvánosság: a Nyilvánossági Klub 1989. májusi ülése / 93–96. o.

egyéni mérlegelésnek, ún. gumiszabály, s — fejtette ki Pető Iván — ez további szubjektív szempontokat visz a kutatási procedúrába. Mi tekinthető állami és jogos magánérdeknek, amit a levéltáros precízebben tud elbírálni, mint a kutató? S egyáltalán — vetette fel — miért nem a 'kutató felelős a méltánylandó állami és magánérdekek betartásáért a 20 évnél régebbi iratokban, miért atyáskodik felette egy másik ember vagy intézmény? A hivatalok, egyének mérlegelésére bízott paternalista kutatásengedélyezési rendszer egyéb elemei mellett megemlítette, hogy az iratmásolás nálunk szintén korlátozási lehetőségként működik, holott más országokban feladata éppen a kutatás gyorsítása, segítése. A szabályokon kívüli korlátozó tényezők között ejtett szót az előadó a TÜK iratok, illetve visszaminősítésük körüli bonyodalmakról, a pártarchívumokban őrzött állami vagy állami jellegű döntéseket tükröző iratokról, s a különleges státusú intézményekről, amelyeknek elvileg éppen a törvényesség biztosítása lenne a feladatuk, de valójában törvények felett állónak tekintik magukat, így irataikat nem, vagy csak töredékesen adják levéltárba (Minisztertanács, Belügyminisztérium, Igazságügyminisztérium). Az előadó úgy vélte: az információs korlátozásokat úgy lehetne visszaszorítani, ha normatív szabályozás működne, a szabályokat betartanák s eleve a hazai körülményekhez igazítanák. így pl. a sajtónyilvánosság hiánya miatt nem tartaná elfogadhatónak, ha az angolszász országokhoz hasonlóan 30 év után válhatnának kutathatóvá a hivatali iratok. Nálunk 20 éves határ érvényes ma is. A levéltári kutatások lehetőségéről beszélő előadók után talán érdekesebb jelenség volt a közönség nagyobb része számára a következőnek szót kapó Farkas Vladimír, az ÁVH volt vezetőinek egyike, Farkas Mihály fia. Az utóbbi időben több helyen megjelent írásai, nyilatkozatai alapján a rendezők elsősorban arra számítottak, hogy a koncepciós perek iratainak sorsáról fog majd beszélni. Ö azonban inkább bizonyos történeti eseményekhez, a múlt értékeléséhez fűzött megjegyzéseket, amelyek bár a közönséget lázba hozták, kérdésekre késztették, de itteni témánktól távolabb álltak. A következő előadó Szili Ferenc, a Somogy Megyei Levéltárból hangulatos, érzelemgazdag beszámolót tett közzé, a „levéltári zárolások" világáról. Fel kell zárkózni Európához az iratok hozzáférhetősége tekintetében is, hangoztatta, s rámutatott, hogy a gyakorlatban a kutatások korlátozása soha nem sikerülhet, kijátszható. A párizsi politológus, Kende Péter mintegy széljegyzeteket fűzött az elhangzott előadásokhoz, megállapítva, hogy ma abszurditás, ami tegnap még természetesnek tűnt és fordítva. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a kortörténet nemcsak eredeti források alapján kutatható, hanem például úgy is, mint a rendezvény alkalmából a Századvég című folyóirat szerkesztősége által kiadott, de eredetileg nyugaton már 1958-ban napvilágot látott Igazság a Nagy Imreügyben című dokumentumelemzésben. Kosáry Domokos nagysikerű felszólalásában a történész, a tudomány felelősségéről beszélt először, majd ismertette az 1986-tól működő akadémiai levéltári bizottság kutatási előírásokról kialakított álláspontját. Nemzetközileg válunk nevetségessé — mondta —, ha az eddigi normák maradnak. Iratféleségek szerint és nem tematikusán kell a kutatási szabályokat kialakítani, mindent levéltárba kell adni, ami az előírások szerint oda való — összegezte az említett bizottság javaslatait, amelyeket régen felterjesztettek a hivataloknak, de azok nem reagálnak. Kosáry professzor hosszabban s indulatoktól sem mentesen foglalkozott a &5