Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 3. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Gecsényi Lajos: Arcok a magyar levéltárakból: beszélgetés Borsa Ivánnal / 58–66. o.

nak az Államvédelmi Hatóság által zár alá vett iratainak a zár feloldása után való átvétele, a katolikus egyházi levéltárak kettős — állami és egyházi — kezelésbevétele, az iratok radikális selejtezését követelőkkel szembeni harc, a Munkásmozgalmi Intézet archívuma részére iratok átadása, a Levéltári Szemle megalapítása, az Országos Levéltár alapleltárainak kiadása, a Levéltári leltárak sorozat megindítása. — Mennyire voltak meg 1950-ben a levéltárak átszervezésének anyagi és személyi feltételei? S ez utóbbit illetően szeretném megkérdezni, hogy tudomásod szerint hány törvényhatósági főlevéltárnokot bocsátottak el 1948—2950 között? Az első kérdésre indirekt választ ad az 1954. évi Levéltári Közleményekben írt cikkem. Ma egy kissé másképp látom, ezért így foglalom össze: Az 1950. évi tvr. kerületi levéltárakat képzelt el, vagyis a törvényhatósági levéltáraknak jelentős összevonását, s mindezt központi igazgatásban. Az ezzel párhuzamosan készült tanácsi törvény már nem számolt a levéltárakkal, mint tanácsi intézményekkel. A LOK kapott státushelyeket és ezeket kellett szétosztania a volt törvényhatósági levéltárak között. Megkapott természetesen 1951. január l-jétől, mint önálló költségvetési cím minden, a működéséhez szükséges pénzügyi fedezetet. A fővárosi és a Pest megyei levéltárat leszámítva, sehol sem volt egy főlevéltárnoknál több alkalmazott, s ezek is többnyire más feladatot is elláttak a megye város apparátusában. Az, hogy mindegyik levéltárba a levéltárvezetőn kívül legalább még egy kezelő és egy raktáros került, nagy vívmánynak számított. Ez a pénzügyi alap érdemlegesen csak 1956-ban, a minisztertanácsi alárendeltségben javult, de kibontakozni már nem tudott. — A személyi alap az állásban levő thj. levéltárosokból lényegében biztosítható volt, azzal, hogy az egy yárosban levő két thj. levéltárat összevontuk. A második kérdést illetően a thj. levéltárosok elbocsátásáról nincs tudomásom. Pontosabban akkor — LOK-beli megbízatásom előtt — többségüket nem is ismertem. Házi Jenő és Lengyel Alfréd voltak azok, akik ebbe a kategóriába tartozhattak. Másról nem tudok. — Az újonnan létrehozott állami levéltáraknak sok-sok nehézség mellett legnagyobbként talán az iratbegyűjtéssel, a pusztuló iratok megmentésével kellett szembenéznie. Milyen jogai voltak a Levéltárak Országos Központjának az egyházi, családi és vállalati iratok mentésében? Volt-e információtok az iratpusztulásokról? Talán ez a legnehezebb kérdésed. Ha az egyházi levéltárak alatt az egyházmegyei és egyházkerületi levéltárakat értjük, úgy azokat nem kellett menteni a szónak abban az értelmében, hogy nem voltak pusztulás veszélyének kitéve. A feloszlatott szerzetesrendek levéltáraival még Mérei, mint főfelügyelő kezdett el foglalkozni, de minden eredmény nélkül. Az ÁVH által zár alá vett közgyűjtemények felszabadítását a minisztérium útján az Országos Könyvtári Központtal együtt sokat sürgettük, míg 1951 első felében több nagyobb levéltárat — Zirc, Csorna — átvehettek a területileg illetékes állami levéltárak, sok anyag elpusztulhatott. Domonkos és jezsuita iratok alig kerültek levéltárba. Kisebb töredékeket később is adott vissza a BM. A földesúri levéltárak, hisz ilyen a legtöbb családi levéltár, mentése 1950-re befejeződött. Azelőtt azt központilag a „Veszélyeztetett magángyűjtemények miniszteri biztosa", Fügedi Erik intézte. A LOK idejében gondot a kitelepítettek iratanyagának mentése jelentette. Nem volt könnyű dolog. Ezzel tulajdonképpen csak 60