Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 2. szám - DOKUMENTUM - Gergely Jenő: A kormány és a katolikus püspöki kar 1950-es egyezményének történetéhez: dokumentumok / 46–72. o.

perekkel. (Ez azonban egyház jogilag nem jelentett állapotbeli változást, maradt az addigi pozíciója, csak funkciójának gyakorlásában akadályozott volt.) Ez is magyarázata annak, hogy a katolikus egyházfőket a többihez képest több atrocitás érte. Kétségtelen tény, hogy a katolikus egyház számos szállal kötődött a korábbi polgári világhoz és magához a politikai rendszerhez is, bár távolról sem azonosult vele. Az is tény, hogy mentalitásától nem állt távol a konzervativizmus, bár nem kötelezte el magát kizárólag egyetlen társadalmi vagy politikai rendszer mellett sem. Akkori magatartásában azonban egy polgári demokrácia következett, amelynek alapja a közjónak alárendelt magántulajdonon alapuló társadalmi struktúra és a nemzeti öncélúság érvényesítése lett volna. (Amint ez Mindszenty bíboros 1956. november 3-i rádióbeszédéből is kitűnik.)

2 A katolikus egyház rendelkezett a többihez képest a hatalom számára versenytársat jelenthető társadalmi, közéleti, sőt politikai befolyással, mégpedig nem is anynyira politikai párt(ok), hanem tömegméretű társadalmi, hitbuzgalmi, kulturális és szociális mozgalmai, intézményei és egyesületei révén. A katolikus egyháznak a Rákosiék által szűkkeblűén értelmezett vallásszabadsággal indokolható hitbuzgalmi működési terrénumát messze meghaladó más, a társadalom által elismert és igényelt, funkciói voltak: a közoktatásban, a betegápolásban, az egészségügyben, a szociális gondozásban, a nemzeti kultúra és a tudományok ápolásában és művelésében stb. Ráadásul a katolikus egyház élén 1945 őszétől olyan prímás állt Mindszenty József személyében, aki következetes szilárdsággal védte az egyház pozícióit, jogainak és intézményeinek állagát és integritását, és ennek érdekében számos esetben sikerrel tudta mozgósítani a hívők tömegeit is. Ezzel szembe feszült az új hatalom alapvetően antiklerikális beállítottsága, amely mindent jobboldalinak és reakciósnak bélyegzett, ami az egyházhoz vagy valláshoz tartozott, s ezen belül a fő ellenségnek a katolikus egyházat és annak prímását tette meg. E tekintetben csak árnyalatnyi eltérések találhatók kommunisták, szociáldemokraták, avagy a többi polgári párt baloldalának álláspontja között. Tragikussá akkor vált ez a konfrontáció, amikor a hatalmi harc 1948-ban döntő pontjához érkezett, mégpedig egy hidegháborús nemzetközi közegben és egy, a népi demokratikus hatalmat személyi diktatúrává torzító Rákosi vezette csoport győzelmével. A kormányzat kétségtelenül több esetben tett javaslatot a megegyezésre a katolikus egyház vezetőinek is, de ebben az egyházban ekkor még nem tudtak olyan belső ellenzéket kialakítani, amely belülről gyakorolt volna nyomást az egyházi vezetésre. Külső nyomást sem igen tudtak kifejteni, mert az egyház vezetőinek, a püspöki karnak nem állt jogában a magyar egyház és állam generális kapcsolatrendszeréről tárgyalni, még kevésbé erről megállapodást kötni. Ez kizárólag a Szentszék joga volt, tehát a kormánynak Rómával kellett volna tárgyalnia. (Ezt foglalták azután nemzetközi jogú szerződésekbe, konkordátumokba vagy „modus vivendi"-be.) De ez sem valósulhatott meg, mert 1945 április elején kiutasították Budapestről a pápai nunciust (Angelo Rótta c. érseket), és így a diplomáciai kapcsolatok szüneteltek, gyakorlatilag megszakadták. A hatalom úgy vélte, hogy a katolikus egyház működésének újraszabályozása elsősorban hatalmi, adminisztratív eszközökkel kényszeríthető ki. Ennek legsúlyosabb megnyilvánulása volt az 1949. február 3—8. közötti Mindszentyper, amelyben a bíborost életfogytig tartó fegyházra ítélték. Ez a koncepciós per eltávolította az egyház éléről az ateista hatalom legkeményebb ellenfelét, de a kibontakozást nem segítette elő, hanem fokozta a félelem légkörét és az egyháziak és a hívők erősödő passzív rezisztenciáját. (Az is ismeretes, hogy a Mindszenty-perrel kapcsolatban további perekre került sor, amelyekben több 48