Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 2. szám - DOKUMENTUM - Gergely Jenő: A kormány és a katolikus püspöki kar 1950-es egyezményének történetéhez: dokumentumok / 46–72. o.

vezető beosztású egyházi személyt ítéltek el, nem is szólva az internáltakról.) Nálunk még a szeparáció, tehát az állam és az egyházak szétválasztásának kodifikálása előtt, 1948 júniusában került sor az egyház és az iskola elválasztására, az iskolák államosítására. Ez a lépés súlyosan érintette az egyház funkcióját, mert egyik fontos tényező volt „a sekrestyébe szorítás" folyamatában, továbbá az így „munka nélkül" maradó, „funkciótlanná váló" szerzetesrendek felszámolásához is hozzájárult:'

1 Az országgyűlés 1949. augusztus 18-án fogadta el a Magyar Népköztársaság Alkotmányát. Az Alkotmány szerint: „A Magyar Népköztársaság biztosítja az állampolgárok lelkiismereti szabadságát és a vallás szabad gyakorlásának a jogát. A lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól."'

1 A szeparációt az alaptörvény szintjén kimondó alkotmány életbe lépésével megtörtént közjogi értelemben a magyarországi katolikus egyház és az állam szétválasztása. Ebből az aktusból szervesen következett, hogy 1949 szeptemberében megszüntették az iskolai kötelező hitoktatást, és egy elnöki tanácsi törvényerejű rendelettel azt fakultatívvá tették. A katolikus püspöki kar 1949 végéig tehát sikerrel hárította el a kánonokba ütköző megállapodás aláírását, amit az egyre inkább torz államhatalom direkt politikai szembenállásként értelmezett, és az egész katolikus egyházat a reakcióval azonosította. így tette általános érvényűvé rávonatkoztatva a „klerikális reakció" fogalmát. 1949 végén, 1950 elején további konfliktusok sorozata következett. A püspöki kar és szerzetesrendi főnökök megtagadták a kormány felhívásának a teljesítését az alkotmányra teendő esküre vonatkozóan, mert az ellentétben állt egyházi esküjükkel. A hatalom a kongrua — az állami fizetés — felfüggesztésével válaszolt. Erre a főpapok a kongruás papságnak megengedték az eskü letételét. A másik konfliktus az ún. békemozgalomban való részvétel volt. A hatalom azt kívánta, hogy a katolikus egyház papjai is, és maga az egyház, mint intézmény is kapcsolódjon bele a párt által irányított békemozgalomba, az imperialisták és az atombomba elítélésére irányuló aláírásgyűjtő akciókba. A püspökök ezt kollektíve megtagadták, mondván, hogy az egyház mindig is ellenezte a háborút, ez a keresztény hitelvek szerves folyománya és önállóan kívánja kifejteni állásfoglalásait. 1950 nyarán, amikor a háborús hisztéria tetőpontjára hágott (kitört a koreai háború és már folyt a „kis háború" a magyar—jugoszláv határon), Rákosiék döntő lépésekre szánták el magukat. 1950. június folyamán — több hullámban — drasztikus módon, az ÁVH irányításával internálták előbb a határsávból, majd máshonnan is a szerzeteseket és apácákat. Ennek a törvénytelen akciónak a mikéntjét a közölt dokumentum is részben érzékelteti.

6 A deportálások és gettók borzalmaihoz hasonlítható eljárás, és az a tény, hogy a hatalom most már nem az egyház közéleti funkcióira és szerveire mért csapást — hiszen azokat már ekkorra teljesen felszámolta —, hanem az egyház szerves részét képező szerzetesrendekre, ez kényszerítette tárgyalóasztalhoz a püspököket. (Az eljárás olyan értékű volt, mintha a kormány a plébániákat, püspökségeket számolta volna fel, a templomokat zárta volna be.) A szerzetesrendek esetében is az a helyzet, hogy azt csak az a hatóság számolhatja fel, amelyik alapította és engedélyezte, egyetemes alapítás esetén a Szentszék, regionális esetében az alapítást engedélyező ordinarius. Az államhatalomnak Magyarországon arra volt jogalapja, hogy megvonja a működési engedélyt tőlük az ország területén, mint annak idején a működési engedély is a hatalomtól eredt. (Korábban a főkegyúrtól, a királytól, az alkotmányos viszonyok között az országgyűléstől, amely ezt törvénycikkekkel kodifikálta. A megvonásra is volt korábban példa, 49