Levéltári Szemle, 39. (1989)

Levéltári Szemle, 39. (1989) 2. szám - Heindl, Waltraud–Malfer, Stefan: Az osztrák minisztertanács jegyzőkönyvei, 1848–1867: egy kétoldalú vállalkozás / 37–45. o.

I. Mindenekelőtt azt az elvi kérdést kell felvetnünk: mit értenek e források közreadói forrásközlés alatt ?A modern forrásközlés elméleti kérdéseiről és a forrásközlés technikájáról éppen a legutóbbi időben fejtettek ki alapvető gondolatokat a germanisztika művelői, akik a forrásközléstant messzemenően differenciált, önálló diszciplínává fejlesztették.

3 Mivel a történeti forráskiadvány-sorozatok készítésekor alkalmazott kritikai-filológiai eljárás szorosan követte a nyelvtörténeti-irodalomtudományi szövegközlések módszertanát/

1 így joggal vehetjük át erről a szakterületről a különböző meghatározásokat. „A forrásközléstan szolgáltatja" — hangzik a definíció — ,,a teológusoknak, jogászoknak és a szellemtudományok művelőinek a többször felhasználható szövegek közzétételének módszerét és technikáját. A forrásközlés technikája nem kötődik egyetlen tudományszakhoz sem, és egyaránt érvényes egy vers vagy számla szövegének közzétételére.

5 Az „Osztrák Minisztertanácsi Jegyzőkönyvek" c. vállalkozás a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchiv állományából egy összefüggő, zárt ügyiratcsoport kiadását tűzte célul. Az ügyiratokat tehát lényegében mint „többször felhasználható szövegeket" teszik közzé. A forráskiadvány mindenkor a jegyzőkönyvek szövegét, a magyarázó jegyzeteket és az általános kérdéseket tisztázó bevezetőt tartalmazza. Ezek az elemek egységet képeznek és egymás nélkül nem értelmezhetőek. A mérvadó szakemberek a vonatkozó irodalomban az ügyiratokat „olyan önmagukban önállótlan iratdarabok plurális egységének" definiálják, amelyek „összekötési vonalakat" jelölnek — és az oklevelektől eltérően — fejleményeket tükröznek, s egymással kölcsönhatásban az ügymenet által teszik szemléletessé „a különböző érdekek, szempontok és erőviszonyok közötti kötélhúzást".

6 Egy minisztertanácsi jegyzőkönyv révén elsősorban a megfelelő iratképző szerv, a minisztertanács határozathozatali mechanizmusa válik szemléletessé. A modern forráskiadásnak természetesen az is feladata, hogy bemutassa más külső hatalmi tényezők befolyást gyakorló hatását is. Ennek megvalósítására különböző lehetőségek vannak. A „Birodalmi Kancellária iratai" c. német forráskiadvány a weimari köztársaság időszakára vonatkozóan úgy oldja meg ezt a problémát, hogy az egy levéltári egységre (fond) épülő forrásközlés elvének egyidejű deklarálása mellett a gyakorlatban részleges forrásközlés történik; a birodalmi kormány részlegesen közölt kabinetülési jegyzőkönyveihez azonban a birodalmi kancellária más állagaiban található iratok — így jelentések, feljegyzések, a birodalmi kancellár részére készült tervezetek, a különböző birodalmi minisztériumokkal, tartományokkal, szövetségekkel és szakszervezetekkel folytatott levélváltások — közzététele csatlakozik, amely az „állami tevékenység szféráinak egymásba olvadását" hivatott érzékeltetni.

7 Ennek a módszernek az az előnye, hogy egyegy politikai kérdéscsoportra vetítve világosabban kimutatható különböző érdekek összefonódása. E forráskiadvány-sorozat készítői természetesen tudatában vannak a „tudományosan mérlegelő döntést" kívánó szelekcióból származó veszélyekkel.

8 Ezzel szemben az „Osztrák Minisztertanácsi Jegyzőkönyvek" mint forráspublikáció nem a kabinetiroda anyagát hasznosító részleges forrásközlés, hanem az említett fond meghatározott iratcsoportjának egészbeni, teljes közzététele. Ennek az elvnek az alkalmazása mellett az alábbi megfontolások szólnak: 1. Kézenfekvő az az előny, amely kizárja a „tudományosan mérlegelő döntésen" alapuló szelekció szubjektivizmusát. :jfi