Levéltári Szemle, 38. (1988)
Levéltári Szemle, 38. (1988) 1. szám - MÉRLEG - Bak Borbála: A bécsi pápai követség levéltárának iratai Magyarországról 1611–1786. Bp., 1986. / 76–80. o.
nem a lábjegyzetekbe kerül olyan tisztségviselők feladatkörének megmagyarázása, mint például a nunciatúrai ügyhallgatóé, a nunciatúrai ügyvivőé vagy az internunciusé. Érdemes lett volna tájékoztatást adni II. József 1782. évi rendeletének hatásáról is, amely a Rómával való kapcsolattartásból a nunciust kirekesztette. Véleményem szerint az iratok keletkezésének körülményeire vonatkozó részletesebb áttekintés különösen fontos lett volna a nunciatúra anyaga esetén, mivel a kötetben nem egy regisztraltára rendjében megőrzött levéltár közzétételére került sor. A források jelenlegi egymásutánját bizonyos tematikai, illetve időrendi elvek szabják meg. A bevezetés szól a közlés módjáról is. Az újkori iratok nagy terjedelme miatt Vanyó Tihamér „az elvileg fontos, tartalmilag újszerű és a nyelvünket nem értő olvasókat is érdeklő részeket .. . eredetiben" adja, „az anyag többi részét pedig a tartalmat hűen, tárgyilagosan kifejező magyar nyelvű kivonatban" (23. p.). Van néhány olyan jelentős irat is, amelyet teljes terjedelemben közöl és vannak, amelyekről részletező magyar nyelvű regeszta tájékoztat. Valamennyi változatot magyar fejregeszta (cím) előz meg. A bevezetés külön szól a „rendkívül terjedelmes, ritkán egész kötetet felölelő darabok"-ról, amelyek esetében Vanyó az irat „egy részét erősen rövidítve" közli, a többiről pedig „tartalmi tagolást" ad (23. p.). Az archeográfiai bevezetésről szólva említést kell tenni ennek néhány hiányosságáról is. Mindazoknak, akik nem kutatták eredetiben a nunciatúra iratait, nincs és a bevezetés alapján nem is lehet elképzelésük arról, hogy az Archivio della Nunziatura di Vienna (ANV) 549 kötetben és 1600 kötegben fennmaradt iratanyagának mely részeiből válogatott a szerző. Az általa átnézett magyar vonatkozású anyagnak körülbelül hányad része került az előttünk fekvő kötetbe? Miért éppen az egyik vagy másik irat teljes terjedelmű közlésére esett választása? Mindezek tudomásának hiányában csak örülhet a kötet használója, ha az általa kutatott témához nem csupán néhány soros összefoglalást talál, hanem részletezőbb iratközlést is. Ellenkező esetben azonban a kiadvány nemigen nyújt többet, mint egy mutató: értesít a forrásról, a kutató pedig ennek birtokában várhatja a lehetőséget a helyszíni kutatásra. (L. például az erdélyi örményekre, az újvidéki örményekre vonatkozó anyagot; az „1642—1778 Erdélyi vallási ügyek" címszóval közölt rubrumokat; vagy a római Collegium Germanicum-Hungaricum iratait. Ez utóbbiakkal kapcsolatban elmondja a szerző: „a nagyon terjedelmes anyagból csak a leglényegesebb keretet és adatokat ragadtam ki" (438. p.). Az persze, hogy mi a „leglényegesebb", mi az „elvileg fontos", mindig a kutatótól és a kutatás tárgyától függ. Vannak a forráskiadványnak olyan rövid regesztái és rubrumai, amelyek ebben a formában is tökéletesen elegendőek. A szerző, igen helyesen, a már máshol publikált, esetleg fel is dolgozott források esetében csak utal a teljes szövegű közreadás helyére. (PL: A munkácsi görög szertartású püspökség történetének iratai, Pázmány Péter levelei, Sándor Gáspár vallomása stb.) Azokat a forrásokat, amelyeket Vanyó • Tihamér maga közölt már korábban magyarul, itt vagy eredetiben, vagy eredeti nyelvű bő idézetek és magyar kivonatok kombinációjában adja közre. A bevezető tanulmány következő két fejezete a pápaság XVIII. századi történetével foglalkozik, majd röviden ismerteti a pápai államtitkárok tevékenységét és az 1760 után működött bécsi nunciusok életrajzát. Mivel a kötetben közölt legkorábbi irat 1611-ből való, logikusnak tűnne, ha legalább a nunciatúra XVII. századi történetéről és az 1760 előtt működött nunciusokról is tájékozódhatna a kötet használója. A pápaság és a pápák történetének korábbi 77