Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 4. szám - Borsa Iván: Kutatási korlátozások / 9–11. o.

volt a legrövidebb, mert minden 30 évnél régebbi irat kutatása szabad volt, s több esetben 10-20 éves iratoké is. Az 1969. évi 27. sz. törvényerejű rendelet végrehajtása során intézményesen bevezetett kutatási korlátozások sajnálatos módon nem iratokat vagy iratcsoportokat helyeztek korlátozás alá, ami levéltári szempontból a legkézenfekvőbb lett volna, hanem témákat jelöltek meg, néhány esetben 1867. január 1-jéig visszamenően, s az ilyen témákra vonatkozó iratok estek korlátozás alá. Ezzel a megoldással minden felelősséget a levéltárosra hárítottak, mert neki kellett/kell eldöntenie, hogy melyik esik korlátozás alá, melyik nem. Minthogy a levéltáros nem lehet egyszersmind jogi, pénzügyi, bel- és külpolitikai kérdésekben naprakész szakember is, így a levéltáros számára legegyszerűbb megoldás, hogy korlátozás alá esőnek minősítette/minősíti az iratot és az illetékes minisztériumhoz utasította/utasítja engedélyért a kutatót. Ezen az enyhén szólva nehézkes korlátozási rendszeren kívánt segíteni az a pótutasítás, amely a tudományos fokozattal rendelkező magyar állampolgárok számára ugyan adott könnyítést, de így kizárta ebből a külföldieket és a tudományos fokozattal (még) nem rendelkezőket, megnyílt azonban az a lehetőség, hogy közintézmények megbízásából kutatást végzők kaphatnák felmentést a korlátozások alól. Ezt a helyzetet úgy is lehetne fogalmazni, hogy kevésbé az iratanyagot korlátozzák, inkább a kutatók körét igyekeznek megválogatni. Hogy ez az egyszerűnek nem mondható intézkedési rendszer milyen groteszk eseteket szül, egy példával szabadjon illusztrálni. Egy idősebb állampolgár egy másik állampolgár Nyugat-Európában megjelent történeti munkájának egyik lábjegyzetében utalást talált saját történeti tárgyú tanulmányára, amelyet 1938-ban készített, és amelyet akkor négy vezető politikusnak küldött meg, s most az egyik minisztérium iratanyagának pontosan megjelölt helyén megtalálni remélt. Minthogy saját egyetlen példánya elveszett, engedélyt kért arra, hogy saját, 40 éve készült kéziratáról saját költségén xeroxmásolatot készíttethessen. Kétszer előterjesztett kérésére sem kapta meg az engedélyt, hogy mégis birtokába jutott a másolatnak, magasabb kapcsolatának köszönhette. Megítélésem szerint a 'kiút keresésénél általánosan vagy egyes országokban bevált megoldások tanulmányozását is figyelembe kellene venni a korlátozások minél objektívebb szabályozása érdekében. Általános gyakorlatnak vehető az, hogy bizonyos évhatárt kell megállapítani, amely után keletkezett iratok egyáltalában nem kutathatók. Ez a megoldás ugyanis 'az állami és az egyéni érdekeket is objektív módon megfelelően védi. Külföldön jelenleg a legelterjedtebb a 30 évnél régebbi iratok szabaddá tétele. Természetesnek vehető, hogy vannak olyan ügyek, amelyek 30 év után sem válnak automatikusan kutathatóvá. Ezek azonban csak egyedi ügyek lehetnek, nem pedig teljes fondók, állagok vagy sorozatok. Ezek lényegében zárolt iratok, amelyeknek zárolási határidejét az iratképző szerv állapítja meg. Jó példa erre az angol Public Record Office gyakorlata, ahol külön raktárban őrzik az ilyen iratokat, ahová csak két levéltáros együttesen tud belépni, illetve csak az ő kíséretükkel lehet bejutni. A zárolás maximális időtartama 100 év. Ilyen időtartamra zárolták pl. a VIII. Edvárd király lemondásával kapcsolatos iratokat. Félreértések elkerülése végett az angol példa esetében is be lehet tekinteni ilyen lepecsételt zárolt csomagba, de csak a fondképző meghatalmazottjának az előírt szigorú szabályok mellett a két levéltáros közreműködésével. Nem elképzelhetetlen egyes iratképzők esetében egy általánosan megállapított korhatárnál rövidebb időtartam meghatározása sem, de nem volnék híve olyan megoldásnak, amely eltérő módon szabályozná a bel- és a külföldi állam10