Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 4. szám - Varga János: Levéltár és identitás / 3–8. o.

hogy alkotóik milyen szempontból vagy szempontokból indultak ki az értelmezés megalkotása felé. Átgondolva őket, nyugodt lelkiismerettel állítható, hogy egyik sem téves közülük, de a lehetséges értelmezéseknek csak egyikét adja valamennyiük. Legyen szabad nekem ezúttal ezen definíciók számát egy újabbal, a lényeget remélhetőleg jobban megközelítővel szaporítanom. A levéltár mindenkori létrehozója vagy fenntartója eredetileg azoknak az iratoknak a gyűjtésére-megőrzésére vállalkozott, amelyek tartalma saját tevékenységével állt kapcsolatban, amelyeknek mondanivalója rá vagy reá is vonatkozott, illetőleg amelyek akár adat- és ismerethordozó voltuk, akár megjelenési formájuk miatt érdekelték őt. A levéltárállításnak mindig a fentiek valamelyike, vagy éppenséggel összessége volt az indoka. A Királyi Kancelláriát vagy a konventeket csakúgy e motívum vezette, mint napjainkban azokat a jogi személyeket, amelyek hajlandók önálló levéltár működtetésére áldozni. Törvényhatóságokat és birtokoscsaládokat éppen úgy ez az indok késztetett archívum létesítésére, mint az országos karokat és rendeket, vagy az ipari-kereskedelmi vállalkozásba fogó tőkéseket. Ugyanakkor a levéltári iratnak vagy dokumentumnak két olyan jellemző vonása van, amely ebben az összetételben semmi más írott szöveg esetében sem jelentkezik. Az egyik az, hogy legtöbbször, a régebbi korokra vonatkozóan szinte kizárólag, egyedi, a másik az, hogy egyedisége mellett vagy ellenére is mindig viszonylatot fejez ki. Olyan írástermék, amely ennek híjával lenne, egyszerűen nem létezik. Egy-egy írás mindig valami viszonylatot tükröz, olyant, amely szerzője és más valaki-valami közt, legyen az személy, hatóság, esemény, jelenség vagy egyszerűen csak a körülötte tényleg létező, illetőleg általa képzelt világ, de fennáll. Az egyedi iratokból összeálló levéltár tehát olyan dokumentumok összessége, amely a keletkeztető, illetőleg a mindenkori fenntartó másokhoz fűződő viszonylatait rögzíti. Következésképpen a levéltárak anyagának összessége viszont nem más, mint történeti dokumentumok olyan összessége, amelyben egy adott területen, illetőleg társadalomban a mindenkor létező viszonylatrendszerek elemeikben és részleteikben rögzítődnek és tükröződnek. Az írásmű, a dokumentum mindig valamiféle viszonylat létezését, sőt ezen túlmenően annak ismerését tanúsítja. Ez az ismerés lehet önként vállalt, lehet pusztán tudomásul vett, lehet kényszerű elismerés, és lehet persze ellenállásra ingerlő vagy buzdító is. Megléte azonban vitathatatlan, és valamiféle együvé tartozást ugyancsak kifejez, függetlenül attól, hogy jellege önkéntes vagy kényszeren alapuló. Kimondható tehát, hogy a levéltári anyag a mindenkori viszonylat létezésének és együvé tartozásának terméke, egyszersmind kétségbevonhatatlan bizonyítéka. És nem csupán egy-egy levéltárfenntartó kapcsolatrendje tekintetében, hanem országos és társadalmi méretekben is. Hiszen a két- vagy többágú viszonylatcentrumok korántsem elszigeteltek, hanem számtalan szállal kötődnek más viszonylatcentrumokhoz, írásos dokumentumaik éppen ebből eredően fejeznek ki összességükben egy egész országot behálózó viszonylatrendszert, és igazolják az ezen országot lakók különböző tartalmú, koronként, nemzetenként és osztályonként változó-váltakozó intenzitású összetartozását. Az összetartozást lehetett és lehet ma is vállalni, és lehet elutasítani. Létezése azonban letagadhatatlan volt a múltban is, de az napjainkban is. Az öszszetartozásban viszont mindig jelen vannak az identitás objektív alapelemei. Ezekkel az elemekkel az egyén szubjektíve azonosulhat, de hátat is fordíthat nekik. Történeti értelemben az azonosulás korántsem követeli meg minden alapelem helyeslését és értelmi-érzelmi elfogadását. A hátfordítás viszont semmiképpen sem vezet az alkotóelemek nullifikációjára. Az az identitás, amelyet a levéltári anyag összessége sugall, számtalan te4