Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 4. szám - Varga János: Levéltár és identitás / 3–8. o.

rületre-szférára kiterjedő, illetőleg bomló identitásit jelent. Legfontosabbak közülük az állami, a nemzeti és az osztályidenititás. Az utóbbi annyiban nem speciális jelenség, hogy ugyanazon társadalmi formációkban lényegében ugyanazon vagy hasonló társadalmi osztályok léteztek az országok egész sorában, és viszonylatrendszereiket inkább az egyformaság, mintsem az eltérés jellemezte. Más a helyzet az előbbi kettővel. Az elsőnél az a lényeg, hogy az osztálytársadalom kialakulásától kezdve, ha újra meg újra megtépázottan is, ha néha szinte föld alá szorítottan is, de mindig létezett egyfajta magyar államiság. Őseink ennek az államiságnak voltak aktív vagy passzív alkotóelemei. Ezt a tényt az ő semmibevételük nélkül nem tagadhatjuk meg, de el se vitathatja tőlünk senki és semmi. A nemzeti identitás viszont kettőt jelent: azt, hogy magyarok vagyunk, egyúttal azoknak a leszármazottjai, akik ezen a tájon magyar államot teremtettek, majd elindították a tényleges, éspedig magyar nemzetté szerveződés, illetőleg fejlődés minduntalan roppant akadályokba ütköző és máig sem lezárult folyamatát. E kétféle identitás maradéktalan vállalása nélkül sem állami, sem nemzeti legitimációra nem támaszthatunk igényt. Se magyar nemzetiségű állampolgár, sem az államvezetés, akár a nép kikapcsolásával, akár annak útján akarja a kormányzati hatalmat gyakorolni. Ebben a vonatkozásban viszont a legitimáoió jogalapjának legfontosabb és kétségbevonhatatlan bizonyítékai a levéltári anyagban keresendők. Egy várromra könnyebb ráfogni és átmenetileg a világgal is elhitetni, hogy dákok alkották az eredetijét. Annak dokumentumait azonban, hogy ezer év óta létezett magyar állam e tájon, és azóta éltek itt azok elődei, akik nemzetté válásunkért tevékenykedtek, illetőleg nemzetté kovácsolödtak, csak tragikus elemi csapás semmisítheti oieg. Szilárd meggyőződésem, hogy nemzeti múltunknak és létünknek, valamint ezredéves államiságunknak levéltári anyagunk összessége éppoly szimbóluma, mint a magyar korona. Illetőleg valamivel több. A korona azt jelképezi, hogy a magyar királyság trónjára jogszerűleg csak annak lehetett igénye, akinek fejét megérintette a Szent Istvántól eredeztetett korona. A levéltári anyag viszont azt bizonyítja, hogy magyar királyság, mint intézmény, mint állam, mint országot egybefogó jogi intézmény, szakadatlanul létezett. De mennyire érzékeli ezt a társadalom, illetőleg az államvezetés, amelynek legitimációját egyedül a levéltári anyaggal bizonyítható jogfolytonosság adja meg? Hajdanán a korona mellé nemcsak külön őrséget rendelt az akkori kormányzat, hanem arra is ügyeltetett, hogy e politikai ereklyén észlelt legkisebb romlást is haladéktalanul megállítsa. Vannak levéltáraink, amelyek biztonságát ugyancsak külön őrség vigyázza, de csupán az emberi kártevőkkel szemben. Hogy a levéltári anyag fennmaradásának egyéb feltételei mennyiben biztosítottak, pontosabban mennyiben nem, az — legalábbis ezen intézménytípus dolgozói körében — általánosan ismeretes. A problémák felhánytorgatása önmagában úgysem segít. Van azonban egy kérdés, amellyel feltétlenül szembe kell néznünk, és amely addig vár döntésre, amíg él nem szalad a kedvező fordulatot hozható alkalom. Ez pedig a levéltári terület intézményeinek a létező intézményrendszerekben (kijelölt helyével és általában hovatartozásával függ össze. Allergiás vagyok, ha a magyarországi egypártrendszer elé a „történetileg kialakult" jelzői szókapcsolatot biggyesztik. Nos, a levéltárak jelenlegi helye sem úgy alakult ki történetileg, hanem vagy különböző megfontolásokból vagy éppenséggel nem eléggé megfontoltan jelölték ki azt a mindenkori döntéshozók. Közismert, hogy napjainkban a létező, működő levéltárak három típusba soroltak. Vannak szaklevéltárak, amelyek egy-egy intézmény vagy szakterület 5