Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 3. szám - KILÁTÓ - G. Vass István: A Der Archivar 1986-os évfolyama / 65–68. o.

Valamennyien tapasztaljuk, hogy a hagyományos értelemben vett, de a maga tömegességével a régi irattári rendszereket szétfeszítő iratanyaggal nem boldogulhatunk a tankönyvekben leírt módszerekkel. Ehhez járulnak azután olyan új dokumentációs területek, mint az audiovizuális, vagy a számítástechnikai dokumentumok. Ezek értékelése és archiválása merőben új ismereteket igényel. A dokumentumanyag új formáihoz új feladatok, a levéltárakkal szembeni megnövekedett és újfajta igények társulnak részben a kutatók, részben a szélesebb közönség részéről. Ezeket az igényeket a régi módszerekkel szintén nem lehet kielégíteni. A módszerekkel együtt — folytatta Eckhardt G. Franz — a levéltári munka eszközeinek, technikai hátterének is át kell alakulnia. A kellő óvatosság és megfontoltság azonban itt sem árt. A levéltárosoknak az elmúlt évtizedekben volt alkalmuk megtanulni, hogy nem minden technikai újítás eredményez automatikus javulást. Részben igazolódtak például azok a kételyek, amelyek a sérült vagy rossz minőségű papírok megóvására általános gyógymódként dicsőített gépi műanyag fóliázással szemben a levéltárosok egy részében igazában sohasem szűntek meg. A restaurátorok azonban — a tudomány eredményeit hasznosítva — egyre megbízhatóbb módszereket dolgoznak ki. Vagy nem teljesült például némely „racionalizálási szakértők" várakozása, akik azt remélték, hogy a tömeges irattermelésből, illetőleg az egyre feszítőbb raktárhiányból adódó gondokra az irathelyettesítő mikrofilmezéssel általános megoldást lehet találni. Azt viszont senki sem tagadhatja, hogy a biztonsági mikrofilmezés ma már a levéltári iratvédelem nélkülözhetetlen eleme, értve ez alatt nemcsak a háborús pusztítás esetére készített biztonsági kópiát, de a környezeti ártalmakból és a gyakori használatból eredő veszélyeket kiküszöbölő másolatokat is. Sőt mikrofilmezéssel lehet megoldani egyes fondok kiegészítését éppúgy, mint elsimítani az egyes levéltárak közötti illetékességi vitákat. A számítástechnika alkalmazása természetesen ugyanígy kétarcú, s ezért törvényszerű, hogy nem válthatta be a vele szemben az 1970-es években táplált túlzott illúziókat. Az oklevelek regesztázása, a pecsétek leírása, az akták és ügyviteli könyvek címfelvétele, a térképek, képek és plakátok dokumentációs értékének megállapítása mindig is a levéltáros hagyományos feladata marad, amit semmiféle technikai innováció nem vesz át tőle. De az egyszer felvett információk további feldolgozását már igenis lehet racionalizálni. A különböző mutatókat is tartalmazó nyomdakész repertóriumoknak számítógépes program segítségével való elkészítése már ma is megoldható. Ugyancsak kézenfekvő, hogy az egyes fondok adatainak felhasználásával fondokat és levéltárakat átfogó segédletéket szerkesszünk. Az új technika alkalmazása tehát nemcsak lehetőség, hanem kényszerű kötelesség is! Csak közben nem szabad szem elől téveszteni a célt. Aki a modern technikát — például az irathelyettesítő mikrofilmezéssel, vagy a tömeges adatok és iratanyagok differenciálatlan számítógépes feldolgozásával — arra akarja felhasználni, hogy kibújjon az iratselejtezés, illetve az értékkiválasztás felelőssége alól, az rosszul használja e technikai lehetőségeket. * * * A folyóirat 2. számában jelent meg Wolfgang Leeschnek a levéltárosképzés történetéről készített áttekintése. A tervszerű levéltárosképzés csak a XIX. század közepén, második felében alakult ki, miután maguk a levéltárak önálló intézményekké váltak. Az elmúlt — közel másfél — évszázadot áttekintve megállapítja, hogy a levéltárosképzésnek lényegében három alaptípusa alakult ki. Az első típusba azokat a főiskolákat sorolja, amelyek fő feladatuknak a nemzeti történelem kutatásához szükséges szakemberek képzését tekintik. Legismertebb ezek között az 1830-ban alapított francia École des Chartes és az 67