Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 3. szám - KILÁTÓ - G. Vass István: A Der Archivar 1986-os évfolyama / 65–68. o.

1854-ben alapított bécsi Institut für österreichische Gescichtsforschung. De működtek (és részben működnek) hasonló intézmények Olaszországban, Vatikán Államban és Spanyolországban is. Közös jellemzőjük, hogy általában a nemzeti romantika időszakában jöttek létre, s így tananyaguk hosszú időn keresztül elsődlegesen a középkor-kutatási feladatokat tartotta szem előtt. A tananyag többnyire csak az 1950-es, 1960-as években modernizálódott, s kapott benne helyet az újabb kori történelem és annak forrástani problémái. Fontos sajátossága ezen képzési formának a levéltári gyakorlattól való elszakítottsága is, ami csak később és csak részlegesen egyenlítődik ki a tényleges munkába állás után egyes országokban szervezett utókurzusokon. Ezen iskolatípus markáns képviselője az 1930-ban alapított moszkvai Állami Történelmi és Levéltári Intézet, amely 1950 óta ötéves képzés után egyetemi diplomát ad, és a történészlevéltáros cím viselésére jogosít. A levéltárosképző intézmények másik típusát „tiszta levéltáros iskolának" nevezi a szerző. Ezek — néhány XIX. századi rövid életű kísérlet után — többségükben a XX. században keletkeztek. Legismertebb talán a Poroszországban 1917-ben szervezett — 2 éves képzési idejű — iskola, amelyet 1930-ban a Titkos Állami Levéltár mellett mint Levéltártudományi és Történettudományi Továbbképző Intézetet szerveztek újjá. Ennek örökébe lépett 1950-ben az NSZKban a marburgi levéltáros iskola, az NDK-ban pedig a potsdami Levéltártudományi Intézet. De hasonló iskolák működtek hosszabb-rövidebb ideig (illetve részben működnek ma is) Hollandiában, Csehszlovákiában, Olaszországban és Belgiumban. E típus érdekes államközi képződménye az 1959-ben az argentínai Cordoba egyetemén alapított levéltáros iskola, amely 1972 óta a spanyol nyelvű latin-amerikai államok számára, illetőleg a szenegáli Dakarban működő „Levéltárosok, könyvtárosok és dokumentaristák iskolájá"-n 1971-ben létesített levéltári osztály, amely a francia nyelvű közép- és nyugat-afrikai államok részére képez levéltárosokat. A harmadik típusba sorolt képzési forma általában nem testesül meg külön intézményben. Főleg az angolszász országokban terjedt el, hogy a leendő, valamilyen diplomával már rendelkező levéltárosokat az alkalmazás feltételeként előírt szakvizsga letételére részben az egyetemeken, részben a központi levéltárakban indított tanfolyamokon, kurzusokon készítik fel. Az Egyesült Államok, Anglia, Skócia mellett ilyen képzési formával találkozunk Lengyelországban is. Ez a képzési forma is túlnyomórészt az elméleti felkészülést szolgálja. Igazán sajnálhatjuk, hogy e nagy ívű, széles áttekintést adó tanulmányból a magyarországi levéltárosképzés ismertetése hiányzik. Vajon a szerző felületessége okozta, vagy a hazai gyakorlatot valamely világnyelven ismertető cikk hiánya? * * * A fent részletesebben ismertetett cikkek mellett érdemes még megemlíteni a München levéltárairól készített összeállítást (3. sz.), az I. és II. világháború idején működött katonai egységek iratanyagainak rendezéséről szóló cikkeket (2. és 4. sz.), a freiburgi állami levéltár térképtárának kialakítása során szerzett tapasztalatok ismertetését (4. sz.), valamint az irodai ügyvitel reformjáról, az elektronikus irodai kommunikáció kialakulásáról szóló írást (3. sz.). Ugyancsak figyelmet érdemel — részben a nálunk lassan napirendre kerülő levéltári jogszabály-módosítás miatt is — az NSZK egyes tartományaiban alkotott személyi adatnyilvántartási törvények levéltári szempontú értékelése (4. sz.), illetve az „Adatvédelem és történeti kutatás alkotmányjogi szempontból" című cikk (3. sz.). G. Vass István 68