Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 2. szám - MÉRLEG - E. Kovács Péter: Repertorium fontium medii aevi. Roma, 1962–1977. / 75–78. o.

Az alfabetikus rendben felsorolt forráskiadványok címe és bibliográfiai adatai mellé, ahol szükséges, a kötet megadja a munka rövid ismertetését (Fejérpataky László: Magyarországi városok régi számadáskönyvei című munkájánál megemlítik, hogy mely városok számadásait tartalmazza a kiadvány, I. k.' 259. 1.) vagy oklevélkiadások esetén, az egyes kötetek mellett feltüntetett évszámok megkönnyítik a kutató munkáját. (Codex diplomaticus et epistolaris Moraviae egyes darabjai mellett megtalálni a kötetben levő oklevelek alsó és felső dátumhatárát. I. k. 135—136. 1.) A közel 800 lapos felsorolás végén országokra lebontva csoportosították a szerkesztők a műveket, ami nagyban megkönnyíti a tájékozódást. Megtalálni itt a magyarországi forráskiadványokat is (I. k. 804—805. 1.), de szembeötlő több fontos munka hiánya. (Pl. többek között a Zsidó Oklevéltár, a Székely Oklevéltár vagy éppen a Házi Jenő által kiadott Sopron szabad királyi város története.) Míg az első kettő bekerült a pótkötetbe (91—92. I, 140. 1.), addig az utóbbi kimaradt abból. A szerkesztési szabályok ismeretében ez azonban érthetővé válik: ide ugyanis csak az általános jellegű okmánytárak kerültek be, helyi jellegű forráskiadványokat nem tartalmaz a gyűjtés. A Zsigmond-kori oklevéltár és a Veszprémi regeszták azért hiányzik a felsorolásból, mert mindkét munka a Magyar Országos Levéltár kiadványai címszó alatt található meg (I. k. 392. 1.), 1948 után a Magyar Országos Levéltár lett az az intézmény, amely forráskiadással a legtöbbet foglalkozhatott. Az azonban már nem teljesen világos, német részről miért maradt ki Fillastre kardinális Tagebuch-ja, ami egyrészt igen becses forrása a konstanzi zsinatnak, másrészt Heinrich Finke már 1889ben kiadta.

4 A II. kötet már az elbeszélő kútfők kizárólagos repertóriuma. Mivel az eltérő történeti fejlődés következtében a középkor időhatára országonként más és más, ezért a szerkesztőbizottság az első kötet bevezetőjében néhány keleteurópai országnál a következő időhatárokat rögzítette: Magyarország, Csehország és Jugoszlávia 1526, Litvánia 1569, Havasalföld és Moldva 1601, Oroszország 1648.

5 Ezt a korszakolást fokozatosan alakították ki. Az 1957-es szabályzat az oroszországi középkor felső határát még 1598-ban, míg Romániánál, egységes államként felfogva azt, 1601-ben állapította meg az irányadó francia szabályzat. 1958-ban a francia és olasz szabályzat egyöntetűen 1601-nél húzta meg Havasalföld és Moldva esetében a középkor felső határát, míg Oroszországnál 1598-ban. A német változat azonban az 1958-as másik két szabályzattal ellentétben, az 1957-es rendelkezés értelmében 1601-ben egységes román államról beszél.

6 Ezért fordulhatott elő, hogy a Magyarországon élt XVI. századi szerzők címszavait, ha működésük valamilyen módon Erdélyhez kapcsolódott, nem a magyar, hanem a román bizottság dolgozta ki. (Bánffy Gergely II. k. 443. 1., Forgách Ferenc IV. k. 493—491. 1., Heltai Gáspár V. k. 407—408. 1.) A magyar bizottság tehát a szabályzatnak megfelelően járt el, míg a román, a számára kedvezőbb német szabályzatot vette figyelembe, Erdélyt már 1601-ben az egységes Románia részeként felfogva, magára vállalta a XVI. századi erdélyi szerzők feldolgozását. Az eltérő fejlődés más esetekben is okozott problémákat. A legjobb példa erre Hieronymus Balbi esete. Az olasz humanistakutatás a XVI. századi szerzőt már nem sorolja a középkoriak közé, ezért a magyar történelemből jól ismert Balbi nem került be a Repertóriumba.

7 Más a helyzet Kapisztrán János esetében. Életéről és munkásságáról bőségesen olvashatunk (V. k. 134—137. 1.), de a címszót készítők magyarországi tevékenységéről nem tesznek említést. („Álba Graeca" magyar elnevezése is kimaradt valahogy.) Az ,,új Potthast" köteteibe lényegében a következő típusú művek kerültek 76