Levéltári Szemle, 38. (1988)

Levéltári Szemle, 38. (1988) 2. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Szögi László: Arcok a magyar levéltárakból: beszélgetés Sinkovics Istvánnal / 43–49. o.

javaslatot. További megbeszélések után a javaslat a nemzetgyűlés elé került, amely nagy szótöbbséggel elfogadta, és a törvény, mint az 1947. évi XXI. te. került kihirdetésre. A törvény magán viselte az átmeneti helyzet jegyeit, és az országban történt forradalmi átalakulás sok tekintetben meghaladottá tette. Mégis ez volt az első kísérlet a magyarországi levéltárügy általános rendezésére, és alapul szolgálhatott az 1950. évi 29. sz. törvényerejű rendelethez, amely azután a magyar levéltárak életét hosszú időre szabályozta. A háború a Te sorsodat is nyilván meghatározta. Hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre? Engem és kortársaimat akkor, 1944 nyarán soroztak, de egészen a nyilas fordulatig a behívás, csakúgy, mint a legtöbb kortársamat, még elkerült. 1944 őszén azután a levéltár fiatalabb munkatársait is behívták. Jánossy Dénes, az Országos Levéltár főigazgatója csak annyit tudott elérni, hogy az érintettek felét fel lehetett menteni, de hogy ezek kik legyenek, azt ő maga nem akarta eldönteni. Négyen voltunk érdekeltek: Ember Győző, Elekes Lajos, Wellmann Imre és jómagam. Végül sorshúzásra került sor, és a szerencse Ember Győzőnek és Elekes Lajosnak kedvezett. Nekem a kassai nyolcas légvédelmi tüzérekhez kellett bevonulnom akkor, amikor az alakulatot már a Dunántúlra telepítették át. Szerencsére a harcokban nem vettünk részt. Az Örségben, illetve Zalában voltunk elszállásolva 1945. március 5-ig, amikor tovább szállítottak bennünket Németországba. Ausztrián keresztül Dél-Németországig, Württembergig jutottunk, ahol végül francia hadifogságba kerültünk. Bennünket Friedrichshafenbe vittek, s ott különféle munkára osztottak be társaimmal, majd engem átrendeltek egy ún. családgondozó törzshöz, német és francia nyelvtudásom miatt. 1945 őszén hazaindultunk, és a Bodeni-tó mellől elég viszontagságos utazás során eljutottunk Bécs külvárosáig. Utána a komáromi szűrőtáborba kerültem, és ott ért véget számomra a háború. Milyen körülmények között, hogyan folytattad munkádat az Országos Levéltárban? Már megérkezésem másnapján elmentem a levéltárba, amelynek épülete és környéke még akkor, 1945 novemberében is erősen viselte az ostrom jegyeit. A mai Táncsics-szobor mellett sír volt. A Bécsi-kapu téren fel nem robbant bombák és aknák között különféle járművek roncsai feküdtek, az Országos Levéltár épületén súlyos sérülések látszottak. Rövidesen az igazolóbizottság elé kerültem, amelynek a Nemzeti Múzeumban Ortutay Gyula volt az elnöke, tagjai közül Mátrai Lászlóra emlékszem. Ebben az időben az Országos Levéltárban csak egy helyiséget lehetett fűteni, a mai főigazgatói szobát, ahol akkor néha 20 ember is „dolgozott", amennyire ez ilyen körülmények között lehetséges volt. Jánossy Dénest időközben a Magyar Nemzeti Múzeum elnökévé neveztek ki, így a levéltárba már csak néha járt be. Jánossy nagyon művelt, nyelveket jól tudó ember volt, s igyekezett a rendet megtartani a háborús időkben és a felszabadulás után is. Sokat tett a levéltári anyag mentéséért, s ott az épületben vészelte át az ostromot. Sajnos a levéltár így is igen nagy károkat szenvedett, s néha a legjobb szándék is visszájára fordult, hiszen pl. a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium iratainak egy részét a padlástérből szállították le az ostrom előtt a harmadik emeleti raktárakba, ahol azután megsemmisültek, miközben a tetőtér épen maradt. Jánossyt 1948—49-ben előbb a Magyar Nemzeti Múzeum elnökségéből váltották le, majd az Országos Levéltárból is nyugdíjazták, meglehetősen méltatlan körülmények között. Bizony több megbecsülést érdemelt volna. A Levéltá47